Essünk túl gyorsan a kötelezőn: két szabadedzés után az időeredmények Hamiltont mutatják a legerősebbnek (mindkét edzést megnyerte). Button – szivárgó váltó miatt – még sehol (10., ill 9. idő), a Red Bullok nem elég gyorsak (Vettel: 2., 4., Webber 5.,12.) a Lotusok meg egyenesen vánszorognak (Grosjean kétszer 14., Raikkonen dupla 15. idő). Villogásba kezdett azonban Kobayashi (7., 6.) és di Resta (11., 5.), és már-már zavaróan jó formát mutatnak a Ferrarik – és nem csak Alonso (4., 2.), Massa (12., 3.) - is.

Hamilton egyelőre verhetetlen, de ezt nem biztos, hogy pontokra lehet váltani

derapate.it

Sokadszorra is hangot adunk azonban annak a (nem pusztán saját) meggyőződésünknek, hogy mindebből az égvilágon semmi, de semmi nem következik. Pláne nem Quebecben.

Flúgos futam

A Notre-Dame sziget az itteniek szerint Mon’real kvintesszenciája. A 70 körös verseny alapjául szolgáló pálya az utcai közlekedésből „újrahasznosított’, ezzel együtt igen tempós és kanyargós, kihívásokkal zsúfolt. Vérbeli versenypálya, amit az európaiak szeszélyesnek tartanak a kiszámíthatatlan szélirányváltozások és a meglepetésszerűen leszakadó zivatarok miatt. Ami viszont az ehhez akklimatizálódott ittenieket annyira nem zavarja, hogy jöhet eső, jöhet jég, a montreali végtelenségig kitartó népség. Ennek egy oka van: tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy aki a ’Gilles-en győzni akar, annak először is tudnia kell végig érni a versenyen.

Alonso tudna erről mesélni 2005-ből, amikor a csapattársa Fishicella mögül addig-addig őrjöngött  rádión a csapatnak, hogy gyorsabb, míg a kierőszakolt előzés után, vezető helyről egyszerűen belerongyolt a falba. És pont ugyanerről a versenyről Raikkonen meg azt mesélhetné, hogy úgy tudott itt nyerni, hogy a McLarenje az első körtől kezdve kicsit balra húzott, és ehhez kellett alkalmazkodnia. És alkalmazkodott.

Ez a tradicionálisan flúgos futam arra való, hogy jó alaposan kiszellőztesse Monaco után a fejeket. És arra, hogy a sűrű európai versenyhétvégék erőltetett menete előtt fura eredményeket szüljön, jól összekeverve ezzel a fogadóirodákban (az idén: úgy-ahogy) kialakult esélyeket.

Ahogyan az tavaly is volt: Button a hosszú esőszünet miatt négy órásra nyúlt verseny utolsó körében állt csak az élre - úgy, hogy korábban volt a mezőny legvégén is, mivel nemcsak első szárnyat cserélt, de boxutca áthajtásos büntetést is kapott. És persze az is emlékezetes, ahogyan Alonso-t kiforgatta, majd ugyanolyan elegánsan passzírozta fel a célegyenes belső falára Hamiltont, mint ahogy jó, ha fél körrel a kockás zászló előtt (az addig nem csak a versenyben, de az egész idényben hibátlanul autózó) Vettel mellett is elhajtott. Így végül a mclarenes is szignálta Montreal aranyigazságát: ez a 70 kör, ez a körönként 15 kanyar nem ideges embereknek való.

A gyors, de kellően türelmes pilóták így is, úgy is képesek bezsebelni ezt a trófeát. Prostnak ez csak egyszer, az utolsó szezonjában, 1993-ban, 47 futamgyőzelem után sikerült. A pálya mellett felnövő Villeneuve-nek soha, Schumachernek meg hétszer. Ez van.

Totálkáros tradíciók

A pályán Ron Dennis szerint az a nyerő, aki az egyenesek végéig képes minél hűvösebbre hűteni a fékeit, hogy aztán azok a meredek, lassító-szerű kanyarokhoz érve akkor is a lehető legjobban harapjanak, ha a pilóta az utolsó utáni pillanatban taposott a pedálra.

A helyszín és a műfaj adott, de győztes csak a türelmesekből lehet

pjtierney.net

A ránézésre nem túlkomplikált pályáról azonban az is rendre kiderül, hogy akár lehetetlennek hitt helyeken, kanyarokban is képes a leckéztetésre. Panis ’97-es kettős lábtörése és a 10 évvel későbbi, minden idők Top10-es balesetei közé bebetonozott Kubica repülés is olyan helyen történt, ahol korábban ilyesmit elképzelni sem tudtak.

Az nem meglepő, hogy a célegyenes elején és végén is bőszen, sokszor totálkárral együtt szedi a sápot a Gilles Villeneuve Circuit. Sőt, előbbi pont a kanadai verseny visszatérően hangsúlyos eleme: a Bajnokok Falán végződő manőver a kanadai forma-1-es tradíció szerves része. A „betonsövény”, melyen évről-évre jó pár versenyző töri ripityára a kocsiját és az álmait, az 1999-es versenyben e helyt egymás után a fallal fullkontaktoló, és a fizika törvényeinek megfelelően alul is maradó három világbajnok (Hill, Schumacher, Villeneuve) akciósorozata után kapta.

Akik (az eddig látottak alapján: Grosjean, Perez és Pic) nem értik meg, hogy végzetes hiba elfékezni az utolsó sikánt, és pláne: túl meredeken ráhajtani a jobb oldali, trükkös kerékvetőre, az a szombati időmérőn is (a versenyen - ahol akár kör-kör után, random módon is kophatnak az abroncsok - meg annál is könnyebben) felírhatja magát a friss áldozatok közé. A másodikszabadedzés végi manőverről Bruno Senna mesélhetne, tavalyi tapasztalatairól pedig a kamikaze Kobayashi. Kobayashiról Kanada kapcsán meg Heifeld, de ő meg már nincs az aktív f1-pilóták között.

A célegyenes végi balos „S”-kanyar története is meglehetősen élménygazdag (tavaly a Webbert kipörgető, ide kétszeres győztesként érkező Hamilton produkciója volt több mint említésre méltó), de ez, valamint a boxutcai balesetek azért már nem csak a kanadai, hanem minden tempósabb versenypálya szériatartozékai. Igaz, olyasmi azért nem csak az F1-ben ritkaság, hogy a versenyző eldöntheti: az előtte piros lámpánál állók közül melyiket zúzza le hátulról, téves kigyorsítás gyanánt. Hamilton 2008-ban Raikkonent választotta.

Vasárnap, ha tovább tart az idei „ahány verseny, annyi győztes” sorozat, a végén még az is kijöhet, hogy a Lotus feliratkozik erre a listára. Aztán az idő majd eldönti, hogy ez is csak egy újabb őrült kanadai végeredmény-e a sorban...