Ha Alonso nem rajtolja le az elején (pont úgy, ahogy tavaly a két Red Bullt: jobbról, a belső íven), rajt-cél győzemet arathatott volna. Ám így is az idei szezon leginkább megérdemelt futamgyőzelmét aratta Spanyolországban az a Pastor Maldonado, akinek eddig csak egy 8. hely és néhány nagy, de kimaradt ziccer volt az eredményjelzőjén. Most pedig egy csapásra hazája (Venezuela) nemzeti hőse lett - és ezt tessék nyugodtan teljesen komolyan venni!

A versenyt elmesélni képtelenség, hisz fontos mozzanatból is annyi volt (Button egyensúlykeresgélésétől Webber rejtélyesen elveszett első leszorítóerején át Raikkönen eredménytelenül végződő, utolsó 15 körös ámokfutásáig), hogy aki nem látta, el se hiszi, hogy mindez egy futamon történt. Az aktuális eseményeknél azonban voltak távolabbra mutató jelek is.

Korszakbontók

Merthogy Maldonado a könyvjelző csupán abban a fejezetben, ahol szinte teljes bizonyosságot nyert, hogy 2012-ben a  feje tetejére áll a Forma-1-ben nem csak az aktuális erősorrend (már megint), de az a mintegy három évtizedes "bevett gyakorlat" is, hogy a mezőnyben mindig van egy (-két) kiemelkedő alakulat, akiket legyőzve egyből lehet is a trónra ülni. Visszaidézhető korszak a McLaren-Porchéjé és a Williams-Renault-é éppúgy, mint a Ferrarié és a McLaren-Mercedesé, no meg két éve a Red Bullé.

Mindegyik arról szólt, hogy lesz-e egy tőlük is jobb konstrukció, csapat - és idővel mindig lett. De most ennek a generális gyakolatnak látszik, hogy vége.

Persze, még sok van hátra az idei évből, de érdemes visszaidézni a múlt hetekben elhangzottakat: minden szakíró (világszerte, kivétel nélkül) azt jósolta, hogy az öreg kontinensre visszatérő F1-karavánban most azátn már tisztulni fognak az erőviszonyok. Eddig ki-kijött a lépés egyszer-egyszer a Saubernek, a harmatgyenge Ferrarinak, meg a Lotusnak is, de az eddig meglehetősen sűrű és szoros él-, illetve középmezőny közt mostantól majd jól láthatóan elválik az ocsú a búzától.

Alonso: ez a 2. hely felér egy elsővel!

AP / Alvaro Barrientos

És éppen ez az, ami nem jött be. Mert bár a korábbi évtizedek "Csak egy [vagy néha kettő] maradhat!" tradíciója a minden istálló által unalomig ismert katalán pályán mintha nem is lett volna. Olyannyira nem jött be, hogy miközben az idei ötödik futamon az ötödik futamgyőztest, és futamgyőztes csapatot (!) avatták, a Williams látszólag semmiből jött diadalához voltaképpen kétség sem férhetett. (Attól most tekintsünk el, hogy Alonso szokása szerint mutogatott kicsit a marussiás Picnek, mert nem azon, hanem magán a Ferrarin ment el a Ferrari győzelme. Nem tudta utolérni a Williamst, és pont.)

Fontosabb Mezei Dánielnél

A szezon - és a vasárnapi futam - sporttörténelmi súlya van akkora, hogy azon is épp csak morogni érdemes, hogy az F1-es közvetítésekbe visszaszokni továbbra sem nagyon tudó Mezei Dániel rendre olaszosan "Ferrrrááári"-nak kommentátorkodta a Ferrarit, s hogy emellett azt is körökön keresztül sikerült benéznie, amikor Hamilton - a mezőny egészéhez képest eltolt kerékcseréjének köszönhetően - pillanatnyilag egészen az 5. helyig keveredett előre.

Az MTV szpíkerénél az is sokkal fontosabbnak tűnik, hogy a bírák a korábbi, sokszor kifogásolható rugalmassággal alkalmazott szabályalkalmazása is szertefoszlott, mert  Barcelonában végre éppen kellően kemények voltak. Példás büntetést kapott a sor végére zavart Hamilton (mert az időmérőn sumákolással repesztett pole-t) és a Sennát felöklelő Schumacher is (a német világbajnok öt rajthelyes büntit kapott a kövekező futamra). Fontos döntések voltak, mert e regulázások könnyen úgy is megeshettek volna, hogy a bírák elnézőbbek a rajtelsőség érdekében valószínűleg mindent a maximumra csavaró, és így túl sok benzint fogyasztó McLarennel szemben (elvégre Hamilton az a Q1-et és a Q2-t is rendben teljesítette); és a hétszeres világbajnoknak is megvan a maga mentsége, mivel Senna a célegyenes végén hamarabb fékezett (ráadásul a féken állva tett egy apró balos kormánymozdulatot is, amire Schumacher jobbra indult el - vesztére).

Powered by Venezuela

AP / Alvaro Barrientos

A kavalkádnak inkább ne legyen vége!

Noha az élen autózó Alonso, majd Maldonado duójához képest a futam kétharmadáig úgy tűnt, nem érhet fel a Lotus, az utolsó etapban mind Raikkönen, mind (az egyre érettebben versenyző, de továbbra is meglehetősen harapós) Grosjean is irgalmatlanul felgyorsult. És ha ez végül a futamgyőzelemhez megint nem, csak Alonso árnyékának eléréséhez volt elég, a fekete-arany istálló meglehetősen simán hozta a 3. és 4. helyet. És ehhez képest elgondolkodtató, hol voltak a McLarenek (8. és 9. hely), hol a Mercedesek (7. hely), és hol a csudában voltak a Red Bullok (6., illetve 11. hely)?

Újfent visszaidéznénk Mark Webber korábbi helyzetértékelését: szerinte a Lotus a legkiegynesúlyozottabb és legerősebb csapat, és csak idő kérdése, hogy ezt Raikkönen (vagy Grosjean) futamgyőzelemre váltsa. Az igazi showt azonban (a futamvégi köridő-tüzijátéktól eltekintve) igazából megint csak nem ők hozták. Hanem például Kobayashi (aki végre jól végzett, és 5. lett), aki olyan helyen és úgy tudott beszúrni előbb Button, majd Rosberg mellé, ahogy az igazából e pályán nem is nagyon lehetséges. Persze, szép volt Hamilton dupla Toro Rossós előzése is, de az is, ahogy a szinte felniig koptatott gumikon Rosberg végül (épp Hamiltonnal szemben) meg tudta védeni a hetedik helyét.

Maldonadó vigyora

Az igazi spanyolországi csemegét azonban mégiscsak Maldonadó szolgáltatta éppen azáltal, hogy olyannyira képes volt állni Alonso rohamait, hogy az már-már hősköltemény után kiált.  S hogy mekkora sikert is ért el a venezuelai? (Már azon túl, hogy ez az első dolog, amiben Hugo Chaveznek kikezdhetetlenül igaza lett - merthogy a nemzeti olajtársaság szponzorpénzein keresztül Maldonadót az üléséhez juttatta.)

A futamgyőzelem akkora eredmény, hogy '90-es évek első felének egyik legtehetségesebb F1-es pilótájaként számon tartott Jean Alesinek egész pályafutása alatt egyetlenegyszer (1995, Canada) sikerült ezt elérnie. Az első győzelem mámora kapcsán azt is érdemes felidézni, ahogy Barichello 2000-ben - az első ferraris évében - a német nagydíj után úgy sírt a dobogó tetején, mint egy gyerek. Vagy azt, hogy a később két vb-t is megnyerő Mika Hakkinen hét évig hiába várt arra, ami Malonadónak a második szezonjában már sikerült. A másodikban, ahogyan anno Prostnak, Sennának, Coulthardnak, de Vettelnek is sikerült. Ráadásul egyikük sem az éppen aktuális világverő istálló alkalmazásában állt. Szóval: Maldonado ebbe a névsorba írta be magát vasárnap.

Alain Prost önéletrajzi könyvében van egy rész, ami a versenyzői lélek változásairól szól. Arról, hogy mi minden változik meg a pilóták gondolkodásban, amikor eljutnak a Forma-1-be, amikor megnyerik az első versenyt, az első világbajnokságot. Ennek képernyőlenyomata pontosan ott volt a verseny utáni kötelező interjú totálképében; a visszafogottan elégedett Alonsóval, a "jobb is lehetett volna" Raikkönennel és a köztük vigyorgó venezuelaival.