A gyerek kész volt, de azt hiszem kezd rájönni, hogy a valódi sporttal együtt jár a vereség. Táborozástól holt fáradtan nézte végig a lellei teraszon a döntőt, majd ott helyben, a szabad ég alatt anyja ölében elaludt. A változatosság kedvéért ugyanis a kocsma egy részét telepítettük a „lago” partjára, s miközben a húsok sültek, fogyott a bruschetta és a kancsóban higított fröccs, kerítettünk sort a drukkolásra. Ami ezúttal hatástalan maradt. A spanyolok az EB legjobbjukat hozták, mérhetetlenül kimért profizmussal. Ettől igazán nagyok a nagyok. Márpedig jobbtól kikapni egyáltalán nem szégyen, sőt – vigasztaltuk mi, volt élsportolók a fiatalurat, látszólag kevés sikerrel. Márton-Marcello alaposan le volt törve. Igaz, neki egy gól is sok lett volna, nemhogy a válasz(ok) nélkül hagyott négy, zsinórban.

Torres történelmet ír: második Eb-döntőjén eredményes

AP / Darko Vojinovic

Némileg igazságtalan, hogy a  futball-kalendáriumokból nem igazán derül majd ki, hogy az olasz csapat erején felül teljesítve jutott a döntőbe, ahol olykor-olykor még a ritmust is sikerült felvenniük. Cassano és Pirlo azonban hiába pörgött, a két stabil védő kiesése és a tíz emberes végjáték nyomán, esélye sem volt a fiúknak. Balotellit gyorsan levették a pályáról, Di Natale pedig egyszer sem ért rendesen oda, csak tornásztatta Casillast.  A La squadra most nem tűnt olyan egységesnek, nem úgy haraptak, mint a németek ellen. A spanyolok pedig vígan játszhatták a saját játékukat. Motta húzódása után kristálytisztán és egyértelműen. Még akkor is, ha volt néhány perc a végjátékban, amikor a digók dugták el előlük a labdát.

OLasz szomorúság

AP / Riccardo De Luca

Node sebaj, Prandelli így is a mennybe ment, ahogy a többiek is. A tisztességes helytállásnál sokkal többet produkáltak. Jegyzem meg, még a vénember Pirlo is csak 33. Szóval van mit keresni két év múlva is. Addig meg: Bravi ragazzi! Tutt ’a post!