Már ki tudok egyenesedni egy kicsit.

Jajjaranka (mindig azt mondja, hogy jajjaranka), micsináljak most magával, kérdezte korábban a Lőrinc, miután a legjobb szándékkal hazaküldtem az oroszokat. Na, itt van egy nagybőgőtok, ugorjon bele, Kontrás Pista és népi zenekara hozta magával, akiket viszont mi hoztunk magunkkal, hátha el kell húzatni, hogy aszongya „sok kislányt megháááágtak”, de azután ott maradtak Riódezsánéróban a „Piros Arany & Vegeta” echte ungarsche worldmusic pub-ban. Jó hely, bár nem egy Darázs. Naszal, nem tudom nélkülözni, terveim vannak magával, amíg a főnök meg nem enyhül, addig cipeljük magunkkal mint hangszeres kíséretet. No, ugorgyon.

Azután vittek. Nagybőgő még úgyse voltam, és legalább napközben aludhattam. Csak éjjelente engedtek ki különféle hotelszobákban, de az arra se volt elég, hogy megpucoljam az ablakokat. Addig Zsuzsi helyettesített játékosmegfigyelőként, ő tényleg nem szól egy szót sem azóta, mióta lecsuktak minket. Csak figyel, de állítólag (én nem tudom, mert  tokban voltam odatámasztva egy tartalékkapuhoz) egy hosztesz a vipben azt mondta neki, hogy fílgúd, erre elsírta magát. Úgyhogy visszacserét kellett csinálni idegi alapon.

A német-brazilon már én ültem újra a többiekkel. Ott volt megint egy alsóbb ligás brazil játékos. Nagyon hasonlít az előzőekre. Nem szól egy szót sem, csak szotyizik. Nagyon izgultam, hogy ne mondjak rosszat, azt már tudtam, hogy a németek bántották a magyarokat, tehát ki kéne esniük, ráadásul, mondta a Lőrinc, a Főnök a braziloknak szurkol, még a dublőrnek is beszereztünk egy brazilos hátizsákot. Ezt nem értettem, de annyi mindent nem értek, amit a Lőrinc beszél, inkább csak csöndben követtem az eseményeket. Reménykedtem, hogy a brazilok játszanak pirosban, a németek meg sárgában, de a hangulatból ítélve nem tűnt valószínűnek. Ahogy mentek a sárgák az újabb és újabb középkezdéshez, egyre fagyottabb lett körülöttünk a levegő, még a Lőrinc is idegesen rágta a szája szélét.

Már majdnem vége volt a meccsnek, a pirosak egy újabb gólt értek el, amikor egyszer csak fölpattant a brazil játékostehetség, és megszólalt. Magyarul! „És akkor még az Egervárit basztatták, hogy nyolcegy így, meg nyolcegy úgy! Hát hol van ez attól. És neki senki nem állt rendelkezésre a cselziből vagy a reálból. Meg hazai pálya se volt. Szobrot kéne állítani neki. De inkább mégis nekem.”

Döbbenet, gondoltam, de érdekes módon senki nem volt meglepve, hogy egy brazil alsóbb ligás futballista tökéletesen beszél magyarul, inkább megkönnyebbültnek látszottak. Jajjaranka, mondta később a Lőrinc, azt hittem, hogy tombolni fog, mert kipottyannak a brazilok, de tulajdonképpen igaza van, igazából mindig igaza van, nekünk ez a legjobb eredmény. Most majd megszűnik a pofázás, hogy mennyire gázoltak el a hollandok, meg akárhányszor elvernek minket, csak azt mondjuk, hogy a brazilokkal is megesik az ilyesmi. Ráadásul ők se építettek kevesebb stadiont közpénzből, és főleg hol! Miért lenne jobb a dzsungel közepén egy pálya, mint Kozármislenyen? Na, ugye.

Apropó stadion! Mondtuk ezeknek a balfék Blatteréknek, hogy ha elveszik Katartól a vébét, adják nekünk. Húsz évre odaígértük a szavazatainkat, és beígértük az azeriekét meg a türkménekét is. Meg tudnánk oldani, amit azok a hülye arabusok ott a sivatagban, csak nálunk nem vendégmunkásokkal hanem közmunkásokkal dolgoztatnánk. De aszonta, hogy ez nem játszik. Azt még kimagyarázza, ha hullanak az építők, mint a legyek, meg hogy a fél FIFA-t emírek utaztatták mindenhová, de ha a magyarok rendezést kapnak, abba belebukik. Micsoda kicsinyesség, igazán lehetett volna együttműködőbb!

Cserébe viszont, beajánlotta, hogy bevesz minket egy buliba, állítólag nagy zsé van benne, ha fölajánlunk valakit, aki elviszi a balhét, ha úgy alakul. Na, itt kerül maga képbe, mondta a Lőrinc, én meg összerezzentem, mert a nagybőgőtok az még rendben, de egy képbe hogy férnék már bele? Jajjaranka, mondta a Lőrinc, ne csinálja már ezt velem, a képet képletesen értettem. Magára gondoltam, csak egy picit átalakítjuk külsőleg. Nem, nem plasztikai műtéttel, ne vicceljen, van nekünk maszkmesterünk, az megoldja.

Így pepecseltek rajtam valamit, meg kenceficéztek, és kaptam kitűzőt is, amire – kibetűztem – az volt írva, hogy „Match Hospitality”, majd otthagytak egy hotelszobában megint, amit ráadásul kitakarítani se tudtam, mert a Lőrinc megtiltotta. Jajjaranka, maga csak figyeljen, és ne szóljon egy szót se, bár úgy se értenének egy kukkot sem abból, amit mond. Azt nem tudtam, hogy ki azok, akik nem értenének, de azt hiszem, most már sejtem. Egy nap se telt el, amikor egyenruhások jöttek már megint. Néztek szigorúan, meg magyaráztak, végül elmentek. Nem sokkal később nyílt az ajtó, és ott állt a Lőrinc, no, most aztán uzsgyi, mondta. És kitessékelt a szobából, meg lekísért egy lépcsőn, és tuszkolt kifelel. Jajjaranka, ne ácsorogjon már, iszkoljon hamar, végül is nem mindegy magának, hogy bőgőtokban van vagy szökésben?

(Csimbókné Lajos Arankaismételten eltűnt a szemünk elől, de története itt még nem ért véget, hazaútjáról még beszámolunk.)