A 19. század derekán, amikor a modern labdarúgás született, a játékot a dicsőséges rohangászás jellemezte, taktikáról, stratégiáról szó sem esett. Aki éppen hozzájutott, az ellenfél kapuja felé bikázta a labdát, majd mindkét oldalról tízen-tízen vetették utána magukat. Ehhez képest forradalmi újításnak számított, amikor hátravontak egy védőt, az 1872-ben Glasgow-ban rendezett első válogatott mérkőzésen pedig már igazán „modern” felállásokat rögzítettek. Az angolok egy hátvéddel, két halffal – ma középpályásnak mondanánk – és hét csatárral kezdtek, a skótok a defenzívebb 2-2-6-os csatarendet választották.

Már ekkor kikristályosodott két, egymástól alapvetően eltérő játékstílus. Az angolok a „dribbling game”-re, a cselező játékra, egyéni akciókra, a hosszan előrevágott labdát a kapuig vivő csatárra építettek, a skótok a „passing game”-re, az átadásokra, a labda közös felhozására esküdtek. E két futballfilozófia évtizedeken át viaskodott egymással.

A Sport-Világ című szaklap például 1903-ban így elemezte a magyar válogatott 3:2 arányú győzelmét Ausztria felett: „A magyar gólokat a nálunk jól ismert kirohanás és lefutás útján érték el, ezzel szemben az osztrákok két góljukat szép kombináció végén szerezték.” Az összjáték még itt is, ott is esetleges volt, és sokáig az is maradt. Az 1909-ben Budapestre látogató és ott meglepetésre csupán 4:2-re győztes angol válogatott gólkirálya, bizonyos Vivian Joseph Woodward ezen e szavakkal csodálkozott: „Óriásit fejlődött a magyar futball, csak egyet nem értek. Miért nem helyezkednek a magyar játékosok? Mi mindjárt rohanunk egymásnak segíteni, ők meg, ha valamelyik társuknál van a labda, leállnak nézni, vajon mit hoz ki belőle.”

AFP /Roger-Viollet

A támadás és a gólszerzés módozatai ekkor még roppant egyszerűek voltak. A csapatok legügyesebb játékosai igyekeztek a kapuig nyomulni a labdával, és általában közvetlen közelről a hálóba rúgni. A fejelést afféle jópofaságnak, a kapura veszélytelen trükknek tekintették – a közönség „Tök alája!” kiáltásokkal buzdította a játékosokat, majd kikacagta őket, ha egy-egy fejes után a buksijukat tapogatták –, a távoli lövés csodaszámba ment. Amikor az 1910-es években a magyarok 30 méteres bombával szereztek vezetést az olaszok ellen, az ellenfél kapitánya ekképp kommentálta e bűvészmutatványt: „Olyasmit láttam, amit képzeletben sem hittem.”

Az első valódi játékrendszert, a WM-et az első világháború után alkották meg. Természetesen Angliában: London patinás klubjánál, az Arsenalnál. A két betű magát a felállást jelöli. A W betű által meghatározott öt pont a két bekk és a három half (azaz védő és középpályás) helyét határozta meg, bár utóbbiak egyike, a „centerhalf” idővel egy sorral visszalépett, ezért hívták magyarul már középhátvédnek; az M az öt támadót: hátrébb a két összekötőt, előrébb a két szélsőt és a középcsatárt.

A WM-rendszer, azaz a 3-2-5 gyökeresen megreformálta és 30-35 évig uralta a nemzetközi labdarúgást. A forma tehát adott volt, tartalmat viszont országonként, kontinensenként sokfélét töltöttek bele. Európában a húszas, harmincas években még hagyták egymást játszani a felek. Fel is jegyezték, hogy amint a Ferencváros egy ifjú süvölvénye rárontott az ellenfélre, megpróbálván elvenni tőle a labdát, Lázár Gyula tanár úr, a középpálya régimódi professzora így intette nyugalomra: fiam, most ők támadnak, majd ha elveszítik a labdát, akkor mi támadunk. Ennek ismeretében érthető, hogy a sokkal agresszívebb dél-amerikaiak taroltak a meghökkent európaiak ellen, Uruguay nem véletlenül nyerte meg az 1924-es és a négy évvel későbbi olimpiát, majd 1930-ban az első világbajnokságot.

Uruguay nemzeti labdarúgócsapata 1929-ben

DPA / AFP

Amikor a Fradi 1929-ben Dél-Amerikában portyázott, a játékosok döbbenten tapasztalták, hogy az uruguayiak mindent bevetnek a labda megőrzéséért, a mieink ekkor ismerkedtek meg a becsúszó szereléssel is. Bemutatóját, José Leandro Andradét először mélyen megvetették, „ez egyszerűen alácsúszik az embernek”, mondogatták róla. De az angol válogatott középhátvédje is azért nem alkalmazta ezt a hatékony módszert, mert „úriember így nem szerel”.

Kontinensünkön, főleg a honosított argentinoknak köszönhetően, elsőként az olaszok vették át a dél-amerikai módit, világbajnokok is lettek 1934-ben és 1938-ban. Az 1938-as döntő előtt mégis valóságos kampányt indítottak azért, hogy a magyarok ne játszassák a szerintük túl durva Toldi Gézát, Dietz Károly szövetségi kapitány pedig, ahelyett, hogy megmosolyogta volna őket, hagyta magát meggyőzni. Toldi nem játszott, a magyar válogatott 4:2-re kikapott.

Magyar kapus Szabó Antal megpróbálja megállítani a világbajnokság döntőjében Giovanni Ferrari lövését

AFP

A negyvenes évek végén aztán a magyar csapat elkezdett nyerni. Részben egy zseniális taktikai újításnak köszönhetően, amit később „brazil módszerként” ismert meg a nagyvilág, pedig Bukovi Márton alkalmazta először az MTK-nál. A „hátravont középcsatár” szisztémát az aranycsapat és annak kapitánya, Sebes Gusztáv is átvette, őrületbe kergetve vele a felkészületlen ellenfeleket.

E legnagyobb magyar találmányt illendő részletesen bemutatnunk. Azzal, hogy a klasszikus WM-formációhoz képest védekezésben a középcsatár (Hidegkuti Nándor) és az egyik half (Zakariás József) egy vonallal a szokásosnál hátrébb húzódott, támadásban pedig a két összekötő (Kocsis Sándor és Puskás Ferenc) jó húsz méterrel a center előtt futballozott, a magyarok a mérkőzés minden pillanatában létszámfölényt érhettek el. Először 1952-ben, egy svájci barátságos találkozón éltek ezzel az eszközzel (Hidegkuti 0:2-nél lépett pályára, a vége 4:2 lett, ide), aztán az évszázad mérkőzésére, a 6:3-as magyar-angolra fejlesztették tökélyre a módszert, amikor a mélységből induló Hidegkuti a tanácstalan hazai centerhalf mellett három gólt rúgott. Csakhogy Magyarország 1954-ben nem lett világbajnok, Brazília ellenben 1958-ban, 1962-ben és 1970-ben háromszor is, ezért ragadt rá a 3-2-5-ből kifejlődött 4-2-4-re a brazil módszer elnevezés.

A német kapus Toni Turek fekve Kocsis Sándor magyar csatár előtt, Horst Eckel jobbra fut a csatár után.

AFP / DPA

Ez volt a futballhistória első olyan formációja, amelyben a hátvédek száma már nem maradt el a csatárokétól. A szakma és a szurkolók nem kis megrökönyödéssel nyugtázták az 1958-as vébén a 0:0-ra végződött angol-brazil derbit, a világbajnokságok történetének első gól nélküli mérkőzését. Pedig Garrincha, Vava, Pelé minden ellenfél hálóját rojtosra rugdosta, de az angolok felkent szaktekintélye, Stanley Rous megadta hatástalanításuk receptjét: „Góllövésben nem lehet versenyre kelni a brazilokkal, azt viszont meg lehet akadályozni, hogy gólt rúgjanak.”

Az argentin származású „Mágus”, Helenio Herrera és korszakos csapata, az olasz Internazionale tovább haladt ezen az úton. Herrera azt vallotta, hogy „az egy pont nem eggyel kevesebb a kettőnél, hanem eggyel több a nullánál”, együttese ezért szinte bármikor képes volt 0:0-át játszani. Ha pedig valahogy összekapirgált egy gólt, már meg is nyerte a meccset. A catenaccióként elhíresült 4-4-2-es felállás egymás után kétszer, 1963-ban és 1964-ben is a Bajnokcsapatok Európa Kupája megszerzéséhez segítette az Intert, tort ült a „bunkerfoci”. Legfeljebb a semleges nézők tették fel a kérdést: hova lett a régi szép játék? A védekező labdarúgás ütemesen hódította meg a világ eredménycentrikusabb felét, a magyar válogatott először 1978-ban, az argentínai vébén alkalmazta a 4-4-2-t a házigazdák ellen.

E tendencia a nézőszámok csökkenésével fordult meg. Amikor a nyolcvanas években már alig ültek a lelátókon, lépni kellett. A győzelemért az addigi kettő helyett már három pontot adtak, imígyen buktatva meg az Herrera-tézist, a döntetlenre spekulálást. A játékvezetőket arra kötelezték, hogy a közvetlen gólhelyzet megakadályozását célzó és a hátulról elkövetett szabálytalanságokat kiállítással büntessék, végül pedig megtiltották, hogy a lábbal hazaadott labdát a kapus a kezébe vegye. Nem véletlen, hogy a legtradicionálisabb labdajátékban, amelyben a lesszabály 1925-ös reformja óta évtizedeken át a csere engedélyezése jelentette az egyetlen változást, hirtelen ennyi minden módosult.

Az új intézkedések fel is lendítették a támadó futballt. A 4-4-2 mutációjaként megjelent a 3-5-2, ami papíron csak annyit tesz, hogy a védelemből egy ember fellép a középpályára. A futásmennyiség hihetetlen növekedése amúgy is elmosta a posztokat. Ha egy irányító középpályás a hetvenes években 4-5 ezer métert tett meg 90 perc alatt, már azt mondták, derék. Amikor a kilencvenes évek elején megmérték, hogy a Milan ásza, Demetrio Albertini egy meccsen 12 ezer méter fölé jutott, ez kozmikus értéknek tetszett. Ma a 14-15 kilométerről azt tartják: ez az alap.

A francia középpályás Youri Djorkaeff és az olasz középpályás Demetrio Albertini az 1998-as labdarúgó-világbajnokság negyeddöntőjében, a Franciaország és Olaszország közötti meccsen

AFP / Gerard Julien

Kérdés, hol a határ. Meddig fokozhatók a fizikai teljesítmények? És a szellemiek? Lehet-e még valami alapvetően újat kitalálni? Másfél évszázad alatt eljutottunk a kilenccsatáros játéktól az egycsatárosig – bár a 4-5-1-et csak kirívó esetekben vetik be –, az „akinél a labda van, az focizik, a többi nézi” stílustól a totális futballig, amelyben a csapat organikus egységként lükteti végig a mérkőzést.