© AP

E sorok írója a halálbüntetés univerzális eltörlését igenlő zsurnalisztaként ezt a jogi szankciót minden esetben túlzott, fölösleges és igazságtalan aktusnak tartja, legyen szó akár Szaddam Husszeinről is. Terjedelmi okokból eltekintenénk valamennyi olyan szabadelvű vagy természetjogi argumentum felsorolásától, mely amellett szól, hogy az államnak nincs joga egy, cselekvési szabadságától megfosztott, ártalmatlanná tett, élete végéig börtönbe zárható, tehát immáron védtelen-fegyvertelen személyt megölni, legyen akármennyi, ténylegesen igazolható bűne.

A kivégzésnek ráadásul nincs visszatartó hatása, sőt inkább felerősíti a bűnözői mentalitást. Ha valahol az államnak joga van gyilkolni, az nem növeli, hanem csökkenti az élet tiszteletét. További érvek helyett jöjjön egy idézet: “A halálbüntetésnek, véleményem szerint nincs semmi haszna, csak a bosszú.” Ezt Albert Pierrepoint jelentette ki. Ő pedig csak tudhatja, hiszen brit ítéletvégrehajtóként több száz elítéltet végzett ki.

A bírósági eljárás különben inkább volt hasonlatos egy nyugati bírósági tárgyalás karikatúrájához. A vádlott letartóztatása után egy évig még csak nem is találkozhatott ügyvéddel. A kormányzat folyamatos nyomást gyakorolt a bíróságra, emiatt az első tárgyalásvezető le is mondott tisztéről.  Emellett az angolszász bűnvádi eljárásjogot tartották iránymutatónak: ennek az a sajátossága, hogy a vádhatóságnak a vádlottakra kedvező tényeket nem kell figyelembe vennie, szemben az európai országok joggyakorlatával. Az USA és Nagy-Britannia mindennapos joggyakorlatában ellensúlyként ott van a tárgyilagos bíró, a véletlenszerűen kiválogatott esküdtszék, és a felkészült védő. Irakban viszont az ítélethozók elfogultak voltak a közvádló javára, sőt, igyekeztek gátolni  az ügyvédek munkáját.  

Az ítélethirdetés utáni kijárási tilalom bizonyította, mennyire nem ura a helyzetnek a regnáló, a világ egyetlen szuperhatalmának támogatását is maga mögött tudó bagdadi kormány. Hiába rendeltek el szükségállapotot, emberek vonultak az utcákra, ünnepelve vagy kárhozatva a bíróság döntését.  A szunniták és a síiták militánsai már régóta az egymással való leszámolásra készülnek. Olyan vérgőzös vallásháború van kitörőben, amelyhez képest a református-katolikus relációban történtek szolid hitvitának tűnnek majd. 

Mind gyakrabban idézik kommentátorok Ralf Dahrendorf professzor szavait: “egy új jogrendszer megalkotásához elég hat hónap, egy új gazdasági rendszer megalkotásához hat esztendő, de egy új erkölcsi alapokon nyugvó, új társadalmi berendezkedés kialakításához hatvan esztendőre is szükség lehet.” Irakban nincs egységes, demokratikus politikai közösség. Egymással gyűlölködő-rivalizáló klánok, törzsek, felekezetek vannak, amelyek között Szaddam Husszein tömegsírok és kínzókamrák segítségével tartotta fenn a totalitárius diktatúra rendjét. A megfélemlített lakosság pedig nem bízik az amerikaiakban. Ők is tudják, Washingtonnak nincs hatvan éve, a szavazók egyre nehezebben viselik az exponenciálisan növekvő véráldozatot, a politikusaik így azt nézik, miként hátrálhatnának ki a bukásra álló csatából. Rumsfeldet a republikánusok óriási választási vereségét követően r leváltották, a demokraták megszerezték a Komgresszus két házában a többséget. Máris jelezték: irányváltásra lesz szükség Irakban. A törvényhozás megtagadhatja  illetve feltételekhez kötheti a háború további finanszírozását.

Talán megoldást kínál, lehetővé teszi az  amerikai csapatok kivonását  Irak néprajzi-vallási határok mentén történő felosztása.  Persze ez sem garancia semmire. Egy független síita állam, iráni támogatással, jó eséllyel válhat egy Hezbollah-típusú fundamentalista maffia  szállásterületévé. A szunnita tartományok pedig akár a tálib rezsim valamiféle szekuláris mázzal enyhített verzióját hozhatják létre. Az önálló Kurdisztán léte pedig megoldaná ugyan az iraki kurdok problémáját, de azonnal újat is kreálna. A militáns törökországi kurdok nyilván azonnal csatlakozni akarnának, amivel kiváltanák a toleranciájukról nem igazán híres ankarai nacionalisták  reakcióját. Ne feledjük, NATO-tag, EU-aspiráns országról van szó.

E cikk szerzője három és fél évvel korábban támogatta az iraki beavatkozást, és most sem áll szándékában 180 fokos fordulatot csinálni. Az USA egyszerűen nem teheti meg, hogy, tenyerét leporolva, bevéreződött egyenruháját tisztítóba adva, hirtelen kivonuljon. Ha így tesz, a boszniai mészárlást sokszorosan lepipáló vérfürdő kezdődhet. Elsőnek azokat fogják  üldözni, akik támogatták, felszabadítónak nevezték az amerikaiakat, akik többpárti-szekuláris Irakot akartak: vagyis a kisszámú, nyugatbarát értelmiséget, a megszállókkal együttműködő helyieket, a katonákkal fraternizáló, így családjuk becsületét a saria szerint bemocskoló nőket.