Tévénéző vagyok. Ellentétben azokkal az ismerőseimmel, akik nem tartanak és nem néznek tévét, mert azt mondják, nem engedik be ezt a sok mocskot az otthonukba, én boldogan nézem ezt a sok mocskot.

- El szeretném mesélni magának, Gréczy úr, hogy végeztem ma egy kísérletet a városban – mondja a nyugdíjas a betelefonálós műsorban.

Ezeket a műsorokat általában főzés közben hallgatom. Az előző rendszerben még a Hír tévén néztem, mert betelefonálós műsor csak olyan csatornán tartható fenn, aminek a nézői elégedetlenek, a betelefonálás lényege az elégedetlenség és a panaszkodás.

- Megálltam a zebránál ma a városban – mondja a vidéki nyugdíjas. – Sok-sok ember haladt át előttem a zebrán, Gréczy úr, amikor eszembe jutott, hogy most elvégzem ezt a kísérletet, és akkor elkiáltottam magam, hogy vigyázat, fideszes vagyok!

Én a tévében a tévéműsorokon keresztül a tévénézőt nézem, nem a tévéműsorokat. Az embert nézem. Én a butítás áldozatát nézem, a célcsoportokat nézem, amelynek köszönhetően – a butítás kezdetekor és kibontakozásakor elévülhetetlen bűnöket, azaz butaságokat; butaságokat, azaz bűnöket elkövető értelmiségi attitűddel ellentétben – mindenre kiterjedő tájékozottsággal járom az utcát, figyelem az utca emberét, ami megítélésem szerint a tévénézésnél jóval fárasztóbb és bűnösebb elfoglaltság, vagyis úgy vélem, az az ember, aki kiváltságosságának mámorító illúziójában elhatározásból és meggyőződésből dönt úgy, hogy nem tart és nem néz tévét, az hazug ember, aki ilyeneket mond, hogy nekem ott van Tolsztoj és Bach és Pasolini, annak barlangban a helye, annak emberek közé nem érdemes mennie, ott nincsen semmi keresnivalója.

- Jézusom, László – kapja fel a fejét Gréczy úr. – Miért tett ilyet?

- Kíváncsi voltam. És tudja mi történt?

- Na mi?

- Mind leszaladt az útról, Gréczy úr, úgy megijedtek, hogy mind leszaladtak az útról, egy kivételével.

- Miért ijesztgeti ön az embereket? – kérdezi Gréczy úr.

- Kíváncsi voltam. Mind megijedt attól, hogy fideszes vagyok, érti? Egy maradt csak ott, az oda is szólt, hogy ismerlek én téged, te koszos emeszempés.

A tévéműsor nem azért készül, hogy butítson, a tévéműsor valakinek készül. Valakinek, aki nem elbutult, hanem mindig is buta volt. Nem lehet ugyanis butákat butítani, butákat már csak irányítani lehet. Ezt nevezik butításnak, ezt az irányítást, de megfeledkeznek arról, hogy ezekkel az irányítottakkal ők is mindennapos kapcsolatban állnak. Boltban, benzinkúton, postán, repülőn, hajón, cukrászdában és kuplerájban, minisztériumban és a parlamentben. Mindenhol. Akárhol.

Ez a valaki létezik, él, dolgozik, és amikor hazaér, megnézi azt a műsort, amit neki készítettek. Ezért nézi meg. Én pedig megnézem, hogy ő miért nézi meg, és ha így teszek, valamelyest közelebb kerülök ahhoz az emberhez, ahhoz az adózóhoz, fogyasztóhoz, szavazóhoz, aki – tetszik, nem teszik – az életem része. Mindenbe belenézek. Belenézek a tehetségkutató műsorba, hogy megértsem az ábécé pénztáros lányának bánatát és idegességét, örömét és álmait. Az autós műsorba, hogy értsem azt a taplót, aki a Hondájának támaszkodva röfög-böfög a benzinkúton a haverjaival, és közben az okos telefonját nyomkodja. Megnézem a bal-és jobboldali csatornák beszélgetős műsorait, hogy tudjam, mit hallottak azok a mamik a postán, akik összevesztek, és ki akarják karmolni egymás szemét. A női magazint, hogy tudjam, miért néz csúnyán az egyik nő a másikra és miért néz rám szépen, vagy a másik nőre szépen és énrám csúnyán. A híradókat, az összes híradót, hogy tudjam, ki miről tájékozatlan és miért tájékozatlan, ki – egyénként vagy testületileg – hogyan helyezkedik, és mennyire bátor vagy beszari.

A betelefonálós műsorok csúcspontja az összeomlás. Nem múlhat el adás anélkül, hogy ne tűnne fel egy Michael Douglas, aki a műsorvezető többszöri figyelmeztetése ellenére sem hajlandó moderálnia magát. Csintalan műsorának Douglas-e a rohadt, tetves komcsizásnál ért ki a móló végére, Pörzse Sándornál mindez kijjebb, túl a mólón, a háborgó nyílt vízen történt, valahol a rohadt, tetves komcsi zsidónál, amikor már mindenki fuldokolt és nem volt visszaút.

- Tudja miért a Matolcsy a kedvence ennek a kis Napóleonnak, Gréczy úr?

- Jaj, kedves Erzsi, nem Napóleon ő…

- Hát nem is, persze, csak ő hiszi azt.

- Dehogy hiszi azt!

- Na, mindegy! Azért, mert ő az egyetlen, aki kisebb nála, azért.

- Erzsi!

- Így van, és most már tényleg, most aztán már menjenek el, mert, amit ezek művelnek, Gréczy úr, kedves Zsolti, az egészen felháborító, papa is azt mondja, itt ül mellettem a fotelben, rokkantnyugdíjasok vagyunk mindketten, papa is mondja, hogy most aztán már azonnal takarodjon innen el ez a kis tetű…

- Erzsi, szeretném megkérni, hogy beszéljünk több tisztelettel egymásról, különben meg kell szakítanom a beszélgetést – mondja Gréczy úr, és sikerül lenyugtatnia Erzsikét, ami az összeomlások esetében csak nagyon ritkán fordul elő. Gréczy úr kérdez, Erzsike pedig megnyugszik.

- Mondja meg nekem, Erzsike, mi az, ami az ön életére is hatással van, tud-e mondani egyetlen olyan dolgot, ami segít nekünk megérteni az ön helyzetét?

- Hogyne tudnék! 1989-ben voltunk utoljára nyaralni a férjemmel – kiáltja Erzsike, és lecsapja a telefont.