Igen visszafogott az a megfogalmazás, hogy a parlamenti ellenzék a Centrális Erőtér orra alá történő borstörés tekintetében nem használja ki lehetőségei maximumát. Mivel jegyzetírónknak volt gyerekszobája, maradjunk ennél a megfogalmazásánál.

Miközben a közélet végletekig hevített, és megy a szájalás a kormány bukásáról és az ellenzék megleckéztetéséről, a parlamenti képviselők a napirendi pontok jó részénél a gombnyomás helyett, a folyosón vagy a büfében múlatják az időt. Például az interpellációknál. Nemegyszer fordul elő, hogy a kormányt az ellenzéki „nem”-ek mentik meg, vagyis azok nélkül nem lenne meg a határozatképességhez szükséges 194 szavazat.

Nézzük a tegnapot. (Természetesen nem számítva a kormánypártiakat, amelyek – tekintettel arra, hogy az interpelláció kifejezetten az ellenzék számára kitalált műfaj – a parlamentarizmus legalját jelentik. Ugyanez másképpen: politikai maszturbáció. Finomabban: Jókai Mór vagy Mikszáth Kálmán a Szabadelvű Pártot erősítve sosem vetemedett volna ilyenre. A kormánypárti interpellációkra adott válaszokat az interpelláló kormánypárti képviselők el szokták fogadni, így azokról nem szavaz a Ház. E sorok írója rendszeresen megírja, hogy egy kormánypárti interpellációnál csak két kormánypárti interpelláció lehet rosszabb.)

Szóval, a szocialista Tukacs István interpellációjára adott kormányzati válaszra, tehát az interpelláló leszavazására 201 „igen” érkezett. Ugyanez a szám a jobbikos Lenhardt Balázs interpellációja esetén 184, a szocialista Szekeres Imrénél 190, az LMP-s Jávor Benedek és Szilágyi László közös interpellációjánál – úgy, hogy a választ a Jobbik is megszavazta – 231, a jobbikos Varga Gézánál 211. Az öt interpellációnak tehát a kétötöde, kettő nem ment volna át, ha a „nem” vagy a „tartózkodás” gombot nyomó – túlnyomó részben nyilván ellenzéki – képviselők nem nyomnak semmilyen gombot. (Szeptember 10-én hatból háromhoz, 17-én hatból egyhez kellettek a „nem” szavazatok.)

Amennyiben az ellenzék egységesen nem nyom gombot, persze lehet gyalulni, de- és obstruktivitással vádolni, azonban a határozatképesség fönntartása mégiscsak a kormánytöbbség föladata.

Határozatképtelenség esetén jöhet a megismételt szavazás, amire persze a kormánypárti képviselőket már nagy valószínűséggel beterelik az ülésterembe és a megismételt szavazáson átmegy az interpellációra adott kormányzati válasz. Ha mégsem, akkor az Országgyűlés kiadja az interpellációt a hatáskörrel rendelkező bizottságnak, amely döntéséről bizottsági jelentést készít. A bizottság javaslata alapján az Országgyűlés vagy utólag helyesnek ítéli az interpellációra adott választ, vagy elfogadja a bizottsági ülésen az interpellált által kiegészített választ, esetleg megerősíti korábbi elutasító döntését és felkéri a bizottságot intézkedési javaslat kidolgozására.

Nyilvánvaló tehát: egy ilyen lépés nem vágná haza a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, de azt joggal várhatják el az ellenzék hívei, hogy ha már a kormány megannyi erőfeszítésre kényszeríti őket, akkor választott képviselőik legalább némi munkára ösztökéléssel viszonozzák ezt a kormánypárti honatyáknak és -anyáknak.

Lehet próbálkozni.