Aki megszólal – Schiffer András (Schiffer egyrészt egységes arculatot tart kívánatosnak pártja számára, másrészt viszont önálló véleményt mond egy markáns politikai kérdésben):

„Ahhoz, hogy egy párt Szentgotthárdtól Baktalórántházáig egységes arculatot mutatva fel tudjon állni, az kell, hogy a tagság, egy politikai közösség összecsiszolódjon.”

„Nem tudnám elképzelni az LMP-t sem egy Orbán-, sem egy Bajnai-kormányban.”

Aki kongresszusi döntés nélkül nem is merné nyilvánosság előtt elmondani a véleményét – Jávor Benedek:

„Olyan kérdésekkel kapcsolatban fogalmaz meg ugyanis állításokat [Schiffer], amelyeket a kongresszus hivatott eldönteni. Hogy korábbi miniszterelnökökkel milyen az LMP viszonya, azt nem egy képviselő dönti el, én nem is venném egymagam a bátorságot, hogy ezzel kapcsolatban kijelentéseket tegyek.”

Akik arról is csak név nélkül mernek nyilatkozni, hogy kongresszusi döntés nélkül nem mernek nyilatkozni – Ne-tudd-kik:

„Az ökopárt képviselői közül kérdésünket hallva több is kikosarazta munkatársunkat. Volt, aki azt mondta: név nélkül sosem nyilatkozik, de erről névvel sem hajlandó. (…) Ennél némileg közlékenyebb volt a frakció egy másik tagja. A politikus finoman bírálta Schiffer Andrást, amiért a volt frakcióvezető expressis verbis nemet mondott arra a kérdésre, hogy a LMP számára elfogadható miniszterelnök-jelölt lenne-e Bajnai Gordon. Forrásunk szerint ebben a kérdésben ugyanis az LMP-kongresszusnak kellene döntenie, de ilyen döntés – egyelőre, legalábbis – nincs.”

És a kongresszus minek alapján dönt? Az eljárást a magam részéről az egykori SZDSZ-ből ismerem: „Országjáró” ismert figurák, vagy az ő kijáróik a színfalak mögött részben érvekkel, részben politikai alkukkal győzködik a helyieket, a küldötteket, hogy álljanak melléjük. Ezt hívják klikkharcnak. Ha viszont időközben kialakul a pártvezetők egysége, akkor a nagy többség úgyis azt szavazza meg, amit az országosan ismert politikusok nevében fellépő pártvezetés eléje terjeszt. Ezt hívják kamarillapolitikának.

Ez az a politikai stílus, amit a magyar pártok a késő-kádárista MSZMP-től megörököltek.

Mi az eredmény?

-          A pártelitbe legfeljebb az egyes klikkekhez való hűség kinyilvánításával, illetve a pártbürokrácia érdekeinek kiszolgálásával lehet bekerülni, de úgy is alig-alig, hiszen csak a pártelit tagjai ismertek a nyilvánosság előtt.

-          A párt első felfutása idején kialakult pártelit helyzete viszonylag stabil, az őket csiga-lassan felváltó második generáció azonban már a kontraszelektált pártbürokratákból, és nem a demokrácia által kívánatos politikus-tehetségekből fog állni. A nyilvános viták hiánya miatt a pártban terjed a korrupció, a nepotizmus, és gyűlnek a harmadrendű, tehetségtelen figurák, no meg a maffiózók.

-          Az istenadta nép kiábrándul a demokratikus politikából, jöhet a Vezér.

Ezzel szemben, ha a párt engedné a nyilvános vitákat, akkor bár teljesen egységes soha nem lenne, mégis volna saját arculata. Ezt az arculatot az alapértékekben való egyetértés és a politikai sokszínűség egyszerre határozná meg. Erről a pártról az egyszerű polgár azt gondolhatná, hogy van köze hozzá. Érdemes hozzá csatlakozni, mert a polgár a saját véleményét önállóan és nyilvánosan képviselve szólhat bele helyi és országos ügyekbe a párt támogatásával. Érdemes rá szavazni, és érdemes civil érdekek érvényesítése miatt megkeresni, mert a párthoz fordulva a polgár nem egy néptől elidegenedett, külön érdekek alapján cselekvő, bebetonozott, és folyamatosan kontraszelektálódó pártelitet támogat, hanem olyan demokrata politikusokat, akik hozzá hasonló értékeket vallanak, s akikre emiatt rá lehet bízni a döntéseket az őt érintő kérdésekben.

Egy ilyen párt elmondhatná magáról, hogy ő valóban nem a pártkatonák, hanem a civilek pártja.