Teljesen érthető, hogy ultrakonzervatív fordulat várható a Magyar Közgépország kulturális életében. Válságos időket élünk, takarékosság van minden vonalon. Azt pedig ki tagadná, hogy a dekadens, kozmopolita liberális művész urak csak tudatmódosító szerek hatása alatt, drog- és kólamámorban fetrengve tudnak alkotni? S amennyit ezek elszívnak meg felszívnak, az isten pénze nem elég nekik.

A Kerényi meg a Dörner művész urak költséghatékonyabbak, olcsóbban hozzák az ihletet, arról van szó. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében a lélek mérnökei nem szednek semmit, tök maguktól ilyenek. Sárgák vagytok, mi, hogy nekik szerhasználat nélkül is kigyullad a zsenilámpa? Nemzeti elkötelezettségű honpolgár amúgy se anyagozik, hiába kínálgatják drogos cukorkával, többször nem megyünk lépre.

Itt van ez a Magyar Művészeti Akadémia, tele elkötelezett alkotókkal, majd ők rendbe teszik, amit rendbe kell. Például a Czakó művész úr, ő a kultúra Bogár Lászlója. Vagy a Döbrentei akadémikus (mert ezeknek komolyan akadémikus a megszólításuk, sőt már az alkotmányba is bekerültek, de tényleg), akiről azt kell tudni, hogy nem antiszemita, dehogyis, az emlékezetes beszédét is drogos cukorka nélkül mondta el, hiába kínálgatták vele a tudjukkik. A folyton defetista lakájmédia persze beleugat az áhítatba, azt sugallva, hogy ha ilyen emberek fémjelzik a kultúrát, akkor nem fognak velünk a nyugatiak szóba állni. Ez egyrészt hazugság, másfelől ki nem szarja le?

Épp az volt a legnagyobb bajunk, hogy túl exportvezérelt volt a nemzeti művészet, ahelyett, hogy a belső piacot élénkítenénk. Nem az imperializmus vállveregetését kell áhítani, hanem a magyar érzelmű dolgozó tömegeknek egyszerűségében letisztult, optimista remekműveket adni. Ennek jegyében lett beadva pályamunkánk a Nemzeti Színház élére. Nem buzulni kell itt, meg disznóságokat csinálni, hanem dolgozni. Keményen, magyarul, csak úgy érdemes.

Ilyenek miatt mondja ránk gúnyosan fintorogva a nemzetsorvasztó libsimédia, hogy ezek betegek. Ekkor nem védekezni kell, hanem büszkén odavágni: igen, betegek vagyunk, na és? Betegség és géniusz párban járnak. Nem ez a baj velünk, hanem hogy mi magyarul vagyunk betegek. Magyar érzelmű beteg emberek. Kreatív neurózisunk a kurzivált tudjukkik körül forog. Rájuk vagyunk csavarodva. Az Ákos művész úr előadta, hogy ők a Bosszú Népe, ez nem antiszemita, mi nem vagyunk olyanok, meg különben is, akinek nem tetszik, az vegye az útlevelét (a másikat, tudjuk melyiket), oszt húzzon el a kur…kurzivált anyjába. Itt mi vagyunk itthon.

Na tessék, felidegesítettem magam, kihozzák belőlem a legrosszabbat, pedig amúgy egy nyugodt ember vagyok. A Bayer Zsolti is ezek miatt nem lehetett író, milyen világ az, ahol egy ilyen ragyogó elme publicisztikákon tengődik? De nem kell felkapni a vizet. Főleg, hogy a Jóisten velünk van.

És – bármennyire nem tetszik ez az álszent nyugatmajmolóknak – "a Jóisten nem demokrata, semmiben nem ad nekünk ugyanannyit, se testileg, se lelkileg", hát nem igaza van a Markó művész úrnak? Felesleges tehát itt cenzúráról meg antiszemitizmusról brekegni, senki nem akarja betiltani a pornográf disznóságaitokat. Nyugodtan lehet zsidó kurvák seggéről meg általában a baszásról verselni például, ettől még kultúrállamtitkár is lehet belőletek.

Amúgy pedig ezt a kultúrairányítási rendszert, amit bevezetünk, Aczél György találta ki, ő pedig (hehe), aligha nevezhető antiszemitának. De értjük, mi a baja a kultúrtársadalomnak. Az Agárdy művész úr leírta ezt a tünetet, "most be vannak tojva a választások előtt, mert nincs egy fix fenék, amit nyalni lehetne."

Hát emiatt felesleges szorongani: ez a segg húsz évre lett tervezve, sőt negyvenre, százra. Bírja a nyelvcsapásokat, strapabíró.