Mottó: "Jeden Morgen ich habe ein Cunami." (Ismeretlen görög csapos közlése a krétai tengerparton)

Valószínűlegel elképzelni sem tudjuk, hogyan indulhatnak szegény görög csapos reggelei, erős gyanúnk szerint azonban a pultját elárasztó orosz turistahaddal kell napi szinten megküzdenie. Fogalmunk sincs, miért ez a derék ember jutott az eszünkbe a legújabb műbalhéról, tehát arról, hogy ha Alföldi Róbert valamit rendez, akkor rögtön csaholó falkák csapnak le rá, Facebookon szerveződő élőhalottak támadják, hol robertázva, hol zsidózva, buzizva, jelentős nemzeti felháborodást mímelve.

Most pl. az vele a gond, hogy van képe a darabot farmerben előadatni, amikor pedig mindenki tudja, hogy akkor még nem volt farmer, de még Trabant vagy náci egyenruha sem. "Azért a magyarság egy őstörténeti pillanatát farmerben előadni, mikoris István idegen segítséggel az ellentábor vezérét meggyilkolta és az ország akkori bő harmadát kiirtotta, elég profán" – idézi a bulvárlap az egyik kommentelőt. Mintha egy Woody Allen-paródia kelne életre, épp csak az a kérdés hiányzik, hogy népirtáshoz mi a megfelelő öltözet?

A nemzeti felháborodás tárgya azonban leginkább a Szent Korona börtönébe történő fatális bezárattatás, az, amit a legpontosabban talán a Népszabadság kritikusa fogalmazott meg: "A koronázás után, az előadás végén az alsó részében összezsúfolódó tömegre rácsok zárulnak. Az államalapítással az állam foglyai lettek. Lettünk." Lettünk bizony, de főleg ti, drága szélsőjobber polgártársaink, akik az "aberráltak" kiirtására szólítotok fel a közösségi oldalakon, és akik nem annyira a provokációt gyűlölitek Alföldiben, hanem a független elme tehetségét. A jó hír az, hogy eljött a ti időtök.

Egy nappal a felturbózott István, a király után ugyanis társulati ülés volt az új Nemzeti Színházban, ahol is a Kerényi-féle korábbi buzizáshoz asszisztáló Vidnyánszky Attila rövid kivonatokat közölt ars poeticájából: a provokációra épülő művészet szerinte gyáva és nincs jövője ("Hányszor kell kereszténységet, papot gyalázni, Himnuszt énekelni a másságról a jó színházhoz?"); az új Nemzeti "elkülöníti" majd a magyar színházat Európától és "tiszteletet vált majd ki"; nem a néző kedvében kell járni, a színház középpontjában a színésznek kell állnia, olyannyira, hogy egész életpályamodellt kell számára kialakítani, kamarai rendszerben; "a színház az egyik leghatásosabb eszköz egy ország lelki építkezésére, hiszen néhány év alatt képes megváltoztatni egy nép gondolkodását"; (az idézetek forrása: hvg.hu, Magyar Nemzet, Magyar Hírlap).

A lényeg azonban ez: "az igazságot kívánjuk felmutatni korszerű színházi nyelven". Történetesen az ott jelen lévő Balog Zoltán humánügyi miniszter is épp így képzelte a színház feladatát: "nekünk a nagybetűs Igazságot kell kimondanunk". Amit kizárólag ők ismernek, a leltár szerint 1 db van belőle, úgyhogy vigyázni kell rá, nem szabad ütögetni, dobálni, és minden kimondása után gondosan vissza kell zárni a raktárba.

Felmerül a kérdés, hogy ki az a mi, kiknek kell azt a bizonyos Igazságot kimondaniuk? Nekünk, magyaroknak? Nekünk, színházigazgatóknak és minisztereknek? A Nemzeti Színház művészeinek, vagy úgy általában a művészeknek a feladata a nagybetűs Igazság kimondása? Esetleg remekművek alkotása? És ha kimondtuk, akkor utána haza lehet menni, hogy még elérjük a tévében a CSI-t? Vagy mégsem csak 1 db Igazság van, hanem marad belőle még annyi, hogy kitartson a következő évadra is?

Lenne itt végül még egy kérdés. Ha a hivatalos kultúrpolitikai cél az, hogy a hatalommal immár szimbiózisban élő Nemzeti Színház a NER hivatalos népátnevelő tábora színháza legyen, akkor ki méri fel, hogy a nép már a megfelelő módon gondolkodik-e? Már ha a néző egyáltalán szempont. Ez ugye nem is annyira biztos, legalábbis nem annyira, mint a színész egzisztenciája és életpályamodellje.

A Nemzeti Színház bezáródó rácsainak csikorgása pedig kit zavar.