Immár nem csak alkoholizmusban, depresszióban, rákban és öngyilkosságban nagyhatalom a mi hazánk; mint a Világgazdasági Fórumon közölt részletes jelentésből kiderül, Magyarországon annyira rossz a nőügyi helyzet, hogy e tekintetben is kivívtuk az „Európai Unió leggázabb helye” címet. A kontinensen csak Albániában, Örményországban és Azerbajdzsánban rosszabb nőnek lenni, mint nálunk.

Kitetszik a felmérésből, hogy a magyar nő – vigyázat, elméleti lehetőség! – nagyobb esélyegyenlőségre számíthat, ha Botswanába, Ugandába vagy Mozambikba költözik; de Burundiban is kellemesebb a szebbik nemhez tartozni, legalábbis munkahelyek, oktatás, politika vagy egészségügyi ellátás tekintetében. És arrafelé még a komondor sem honos.

Édes hazám, féltő szeretetből mondom: istentelen nagy bunkó vagy.

Egyébként: ha már az van a zászlóra írva, hogy családvédelem, meg egy férfi-egy nő stb., akkor nem kéne legalább azokat a „síró-pityogónak” meg  „konyhábavalónak” titulált nőket szeretni is egy kicsit? Csak kérdem. Félreértés elkerülése végett: a szeretés nem ott kezdődik, hogy füttyentünk nekik, ha köllenek. Ott kezdődik, hogy nem tartjuk alábbvalónak, korlátozottabb képességűnek, kevesebbet érdemlőnek magunknál.

Hétköznapi férfitársaim, legalább mi vegyünk vissza a macsótempóból! Azzal pillanatnyilag úgysem tudunk mit kezdeni, hogy messze odafent, a négyezer éves (kereszténydemokrata) értékrend éteri magasságaiban miként mulatnak a magyari urak. (Ők, ahogy szokás, hőseikről dalolnak: pl. a fehérvári huszárokról, akik rendkívül családcentrikusan meghágják a kislányokat, oszt jónapot.)