Nehéz bármi érdemlegeset mondani ott, ahol a közéletet a szekértáborok kifacsart logikája hatja át. Ahol a kormánypártok politikusai – nők, férfiak – egyöntetűen megszavazzák, hogy a magát tiszteltnek tituláló Ház pedelnöke büntetést szabjon ki az élettársa arcát pépesre öklöző párttársuk (jó: már csak lélekben…) ellen tiltakozó nempárttársaikkal szemben.

Mert a dolgok ilyen szívélyes párttársias légkörben zajlanak errefelé, diszkréten, de áthatóan bűzlik az államgépezet. Mennyire lehet hiteles, ha a fideszes európai képviselőnő szalonfeminista haknit nyom le a nemzetközi Nőkonferencián, miközben pártlegényegyleti brúderei (és sveszterei) szavazógombjaik buzgó nyomogatásával legitimálják az emberi arcra mért közepeset meghaladó erejű ütlegek erkölcsnemesítő és családerősítő hatását? Üdvös, követendő példának tekintik vajon a verést, vagy csupán megbocsátható kis eltévelyedésnek, ami – ha az ember megpucol pártíz kiló csirkezúzát – mindnyájunkkal megtörténhet?

Vagy miért védik egy emberként az amúgy „emberiességi botránynak” titulált hajléktalanellenes tarlóstörvényt abszurd szigorral érvényesíteni akaró polgármester-jóemberüket a szocialisták? Pusztán az „ostromlott vár” logikája mozgatja a "társadalmi szolidaritásról" meg "kisemberekről" beszélő párt tagjait, hogy elesett honfi- és embertársaik felé SMS-tömörségű üzenetet fogalmazzanak meg: „Hajléktalan? Nem segítünk. Menjen át egy másik kerületbe…”?

Mert itt már így megy minden. Mindenki azt figyeli, mit mond, lép, tesz a másik – hogy rögtön a szerepének megfelelőt reagálhassa. És ami a politikusok számára általunk, az egekbe növekedő adóinkból finanszírozott megélhetés, ez a tévesztett szerep, ami egykorvolt arcaikra pókhálósodott, lassan mindnyájunkra rátelepszik. És fojtogat. Akartuk mi ezt? Ezt akartuk? Hogy folyamatosan, fejfájdítóan fecsegjen a felszín, amíg mi a mélyben ezt a fecsegést visszhangozva, egymást marva lényegében – kussolunk? Az egész magyar politika jó előre kiszámítható, a reakciók adottak. Az egyetlen bizonytalansági tényezőt az jelenti, hogy mit lop éppen el, nyúl le, játszik át az állampárt, illetve mit szerencsétlenkedik az önmagával is folyamatos iszapbirkózásba feledkezett ellenzék. Ha a téma adott, a válaszok már az eleve lefektetett koordinátarendszerben mozognak, nincsenek kitérők, elkerülő útvonalak, leágazások.

Hol vesztettük el végleg annak a lehetőségét, hogy konkrét dolgokat nézzünk? És ez most már így marad?

A politika eredeti (de legalábbis etimológiai) jelentése szerint ugye a köz ügyeiről szólna. Közünk, az egyre inkább nincs. Hozzá sem, meg amúgy sem. Ügyeinkkel is mások ügyeskednek. Közgépiesen. Közképtelen ügyefogyottak lettünk. Régi derűs kocsmai asztalok egykorvolt közei alakultak egymásra acsargó lövészárkokká, ahol a söráztatta demarkációs vonalakon át a nikotinelvonástól felzaklatott törzsvendégek folytatnak törzsi háborút.

Valamikori barátok pártlózungokkal igyekeznek földbetiporni egymást. Nernemzeti nők követelnek maguknak párthű pofonokat, baloldaliak ágálnak párthű szigorért a nincstelenek ellen. A kormányzat Igazság néven fabrikáltat előre megrendelt, láttamozott új múltat, hiszen az igazság nálunk már pártkérdés: Miniszterelnökúr: – Kedves magyar barátaim, nemzeti együttműködők! Kormányom elérte, hogy az ég végre, annyi vérzivatar után, narancssárga lett! Szocialisták: – Nemaddig a’! Szakértői jelentésekkel bizonyíthatjuk, hogy az ég pirosodóban van! Jobbik: – Az igaz, hogy narancssárga, de ez nekünk annyira nem tetszik! A Nagyméltóságú Főtengeri Lókormányzóúr idejében, adjon az Isten neki szebb jövőt, barnásabbnak méltóztatott lenni a Magyar Égnek! LMP: – Narancssárga? Jót tesz az a biozöldségeknek? DK, Együtt–PM, nemtommi: – Most nem érdekes, milyen színű! Helyet nekünk is az ég alatt!!! Az ablakokat persze, azokat a szép, drága, exkluzív parlamenti ablakokat senki sem nyitja ki, hogy netán megnézze az ég aktuális színét. Talán jobb is. Még behordaná a szél a nemzetfőtér 1944-es formára fazonírozásának randa, tapadós porát. Köhögtet manapság ez a városi levegő.

Csevegés vége