És miért nem?

Segítünk.

Azért, mert ezt Orbán Viktor veszi föl.

Ezen kívül természetesen tengernyi szempont létezik, amely alapján a két tranzakció igenis összehasonlítható. Például, hogy mennyibe kerülnek, de a magyar kormány a mai napig adós annak magyarázatával, hogy miért is keres drágább kölcsönöket az IMF-énél. Ehelyett ma is jött az átlag Magyar Nemzet-olvasó szintjére lebutított hazugság, mely szerint az IMF nyugdíjcsökkentést akar, amiről a kormány maga volt kénytelen beismerni, hogy nem igaz. Az viszont igaz, hogy az EU, amelyik a bonyolító IMF mellett a másik szereplője lett volna a korábbi hitelnyújtásnak, gazdaságpolitikai és jogállami garanciákat egyaránt követel. Nem úgy Putyin, akit az ilyesmik nem érdeklik, akár államkölcsönről van szó, akár beruházásfinanszírozásról.  A Gazeta.ru epésen meg is jegyzi, hogy a két diktátor nem véletlenül találta meg a közös stratégiát és a közös hangot. Ami történetesen itt azt jelenti, „hogy itthon az enyéimmel azt csinálok, amit akarok, cserébe elfogadom, hogy még harminc év múlva is rátok lesz szorulva az ország”. Így azért nem nehéz: az egész „Keleti Szél”-hadművelet egy áron aluli kiárusításnak tekinthető. Orbán csak Bécsből tűnik balkáni lótolvajnak, a Kárpátokon túlról viszont egy hamisítatlan nyugati balek.

Az ún. közszolgálati rádió ún. riportere azonban ezt az apróságot nem nagyon forszírozta, ahogy a korábbi fideszes kijelentésekkel – legyen szó az orosz energiafüggésről, Putyin kiszolgálásáról, vagy csak úgy Paksról – való szembesítést sem erőltette. Ehelyett nyelvecskéjével megtámasztotta a kormányfői pozíciót. „Épül két reaktorblokk magyar tulajdonban, jelentős magyar vállalkozói részvétellel és kiszámítható árképzéssel” – ez egy ún. újságírói kérdés volt. Nem csoda, hát, hogy ez a kis ember szabadon álmodozhat, képzeleghet stratégiáról, egyenrangú partnerségről, láthatja magát dörzsölt tárgyalónak, miközben hordja ki a családi örökséget a használtcikk-piacra. Képzelgéseiben igen jelentős személyzet segíti. Konkrétan a magyar állam.