Magyarországnak új alkotmánya van. A Múlt és Jövő nem kíván politizálni. Azonban az alkotmány – hacsak nem létrejöttének körülményei – nem tartozik a politika fogalmába. Olyan fundamentum, amely egy alapvetően kulturális azonosságra építő fórumot is érinthet. Érint is. Esetünkben a zsidó azonosságét, amelynek a Múlt és Jövő – az előzményeket beszámítva – immár száz éve az ügyvivője.

Az új alaptörvény erősen történeti jellegű, különösen Nemzeti hitvallás című preambuluma. Hogy ez helyes-e, aktuális-e, konform-e a világgal, Nyugat-Európával – amelyhez Magyarország, oly sokszor kinyilvánítottan tartozni kíván –, erről hadd ne foglaljunk állást. Sőt, azt is valljuk, hogy a más országokhoz, kultúrákhoz való konformitás nem lehet szempont. Annál is inkább, mert ez a magyar „büszkeség”, „magyar önbecsülés” kérdése – amelyhez oly konfliktusosan és viszonylag későn kapcsolódtunk. „Mi” alatt értve a zsidó népnek az akkori Magyar Királyságba bevándorolt részét, amelynek a leszármazottai vagyunk. Ez a néptöredék (ág) viszonylag későn, a 19. század második felétől választotta magát magyarnak, kulturális értelemben pedig csak e század vége felé beszélhetünk magyar zsidóságról.

Az új alkotmány szó- és szimbólumhasználata azonban megcsap, mert a Horthy-korszakot idézi. Ez az utalás számunkra egyértelműen pejoratív. Akkor is, ha ebben az érzésben, tudatban, úgy tűnik: kisebbségben vagyunk. Ez a tudati és pszichológiai elemekből keveredő azonosság újkori másságunk hozadéka. Ugyanis a Horthy-korszakkal kezdődött a magyar zsidóság emancipációjának visszavonása, majd (1938-tól kezdődően folyamatosan) kirekesztése a magyar történelemből. Ez a korszak 1944 októberéig tartott – a dátumig, amelyben már benne foglaltatik a magyar zsidóság nagy részének a deportálása. Tehát, akik magyar zsidóként azonosítják magukat, azok számára ez a korszak, az összes szimbólumával együtt, a fent említett történelmi tapasztalatok okán – rossz emléket, sőt: félelmet kelt. Vállalhatatlan tradíció. S ha ez megkülönböztet bennünket a magyar nemzet, vagy annak más, többségi csoportjaitól, akkor ezt az alapvető különbséget be kell vallani. Eltagadása saját magunk megtagadásával lenne egyenlő.

Az ország és népe keresztény jellegének alkotmányba rögzítése sem közömbös számunkra. Vajon kinek az ellenében volt szükség e nyomatékosításra? A vallástalanság ellentéte nem a kereszténység. A kereszténység fogalmát kulturális értelemben kell felfognunk? A modern magyar kultúra – számtalan eredménye bizonyítja, mégpedig nem “létszámarányosan” – zsidó is.

Az 1944 márciusától 1990-ig tartó megszállásra, s ezért korlátolt cselekvőképességre hivatkozás teljesen ellentétben áll a Nemzeti hitvallás eredeti célkitűzésével: a „büszkeség” és az „önbecsülés” visszaszerzésével. Hiszen a büszkeség mértéke éppen abban mutatkozhat meg, hogy mire voltunk képesek a megszállás dacára. (1956 nem tartozna ide?) Voltak hasonló státusban lévő megszállt és szövetséges nemzetek, amelyek nem engedték zsidó honfitársaikat deportálni, s voltak, amelyek nem vettek részt Csehszlovákia megszállásában, vagy nem szakították meg diplomáciai kapcsolatukat a hatnapos háború után Izraellel.

A büszkeség, az önbecsülés – e vágyak kinyilvánítása helyett, ami mindig az ellenkező állapotra utal – a múlt dicstelen elemeivel való gyógyító szembesülés lenne. Nem beszéd, hanem tett.

Vajon az Osztrák–Magyar Monarchia idején Magyarország független volt? Amikor megszületett a modern Magyarország? (A kiegyezéssel a nemzet egy tekintélyes része nem értett egyet.) S ha nem, akkor miért nem szerepel ez a jelentős és modern korszak a preambulumban? Ugyanakkor és ugyanebben a logikában: a magyar zsidók emancipációja (1867) és recepciója [egyenjogúsítása] (1895-ben) Magyarországnak egy legalábbis korlátozott függetlenséggel rendelkező korszakában történt meg, az emancipáció visszavonása (1920), s mint folyamat a magyar történelemből való fizikai kirekesztésük pedig Magyarország teljes függetlenségének visszanyerése után és tartama alatt következett be. A jogokba való visszahelyezés (1945) pedig Magyarország függetlenségének újbóli elvesztése után.

Ezek a paraméterek, amelyek között a magyar zsidóság élt, s él ma is, kurta történelme (sorsa vagy „sorstalansága”) során. Mit akarunk mindezzel mondani? Majdnem semmit, azaz: mindent. A zsidó sors és migráció mindig a lehetőségeket feltérképező tudatos döntések eredménye volt. Ez most sincs másképpen. Hivatásunk és felelősségünk e paraméterek minél árnyaltabb megvilágítása. Éppen elődünk, a Patai József szerkesztette Múlt és Jövő erre a példa – amely nem csak kulturális magatartást képviselt, de ennek megfelelően emberi életeket is mentett.

Miért fontos számunkra a holokauszt emléke, az el- vagy befogadóinkkal való összeélés történetének, felelősségének firtatása? (Ahelyett, hogy a múltat feledve a jelen s a jövő kihívásaira koncentrálnánk.) Miért ez a folyamatos ünnep- (büszkeség-, önbecsülés-) rontás? Miért fontos ez nekünk? (Szerintünk még fontosabb lenne nekik.) (Mert zsidónak lenni és nem zsidónak lenni más és más, noha hitünk szerint egyenlő értékű magyarság.) Azért, mert úgy tudjuk: a szembenézés lenne a jelen és a jövő békéjének záloga.

Addig csak a temetetlen holtak kísértenek, és az el nem végzett gyászmunka árnyai fojtogatnak – ott, ahol élnünk s életünkről folyamatosan dönteni rendeltetett.