„Rengeteg út visz el oda, ahova tartasz, néha talán nem érzed, hogy az a helyes, de bármi is van, csak menj tovább. Próbálj ki minél több utat, mert annál egyszerűbb dolgod lesz később. Ismerni fogod az utakat, azokat, amik rossz helyre vittek, de leginkább magad, a hangot, ami súgja, hogy merre kell menned.”

 (Oravecz Nóra)

Péntek este a Gellért-hegy lábánál. Üvegszilánkok ropognak a lábam alatt a megállóban. Várom a 47-es villamost. Egy rendőr áll az úttesten, mert az üveget a megálló felől rúgták szét, és a szilánkok (oh, a szilánkok) többsége az úttesten terült szét. Áll a rendőr a külső sávban, mint egy közlekedési tábla. Kerülgetik az autósok. Dudálnak. Úgy tervezem, hogy átmegyek a Fővám térre, és ott átszállok a 2-es villamosra. Várnak egy kocsmában, ahol végre rágyújthatok és megnyugodhatok. Ragyognak a hidak, hűsítő eső szitál, és a Szabadság-szobrot (oh, a szobrot) mintha aranyesőbokor ölelné körbe. Ez az én városom, gondolom, amikor leszállok a Nagycsarnoknál.

Olasz turisták várakoznak a 2-es megállójában. Tanácstalanul nézelődnek a szalagokkal elzárt területen, és elolvassák a feliratot. Segítek, elmondom nekik, mi a helyzet. Arra, hogy a pótlóbusz hol áll meg pontosan, magam sem tudom a választ, de arra biztatom őket, ne adják fel. Hogy minden rendben lesz.

Felsétálok a rakpartra. Tíz-húsz ember áll odafent bizonytalanul, senki sem tudja, merre menjen. Egy-két turista elindul a Nagycsarnok elé érkező troli felé. Irigykedve figyelem nyitottságukat. Új utak, új irányok. Nézem őket, és eszembe jutnak régi kalandjaim, városok a világ különböző pontjain, ahol csak mentünk vakon, és nem tudtuk, mi lesz, hogy hova lyukadunk ki.

Zuhogni kezd. Elázni a városban, ahol lakom, amit szeretek, istenem, hol máshol kaphatnám meg ezt. Elindulok a rakparton. Az Erzsébet hídnál meghallom az öreg Ikarus (oh, az Ikarus) hangját. Átvágok az úttesten, felszállok, köszönök a buszvezetőnek. Felbőg az öreg motor. Fejemet a párás ablaknak támasztva az ablaktörlő mozgását figyelem, és tudom, mindjárt hazaérek.

Kalandos, szokatlan úton jutunk el a Nemzet Főterének kapujához. A buszvezető leállítja a motort. „Innen villamossal utazhatnak tovább a Jászai Mari térre. Köszönjük a türelmüket.”

Elmosolyodom. Szívesen, gondolom magamban. Leszálláskor elbúcsúzom. Köszönöm, mondom. Jó munkát, mondom. Ismét eszembe jutnak külföldi utazásaim. Átszállások, várakozások, barátságok születése.

A Parlament (oh, a Parlament) jobb oldali szárnya piros fényben úszik. 10-15 fős csapatommal csendesen, békésen sétálunk a megálló felé. Az eső már alábbhagyott. Izgatottan lesünk a Duna felé, ahol a kanyarban felbukkan majd a villamos. Pár lépésre vagyok csak a megállótól, amikor a Parlament felől egy fiatalember érkezik. Világító mellény van rajta. A kezében CB-rádió.

„Azzal a busszal lehet majd tovább közlekedni.” Hátranézek, ahová mutat. Az öreg, fáradt Ikarus még mindig ott áll magányosan a Báthori utca sarkán. Két perc sem telt el azóta, hogy fájó szívvel magára hagytam, és most tessék, az élet adott nekem még egy esélyt. Most szálltunk le róla, mondom. „Ez a villamos is meghibásodott.” Az emberek szó nélkül megfordulnak és visszasétálnak. Se egy nemigazmá, se egy nemhiszem el, se egy háteznemigazmá.

Visszaülök a helyemre. A buszvezető kidugja kopasz fejét a fülkéből, és értetlenkedve néz végig rajtunk. Ránézek az órámra. Harminc perce indultam a Gellért térről. Ülök a Nemzet Főterén egy buszon. Már megint. A busz nem indul. Megérkezik a fiatalember. Nagy BKK felirat a hátán. Mi van, kérdezi a buszvezető. „Lacikám, dobd már el őket a Jászaira légy szíves.” Nemigazmá, mondja Laci. „Ne haragudj, nem tudok mit csinálni. Itt megfordulsz a Nádorba, végigmész a Honvédon, és akkor a 9-es megállójába rakd ki őket, jó?”

Hol fordulok meg, kérdezi Laci. „ Hát igen, át kell menjél a hídon, és akkor ide gyere vissza. Sajnálom, jó? Tedd már meg, légy szíves!” A fiatalember leszáll, Laci elindítja a buszt. Micsoda családias, kellemes tavaszi este, gondolom, és eszembe jutnak a szalonnázások a Kutya-hegyen, amikor megkértük a Józsit, hogy dobjon haza minket.

A Vígszínháznál jelzek. Köszönöm, László, jó munkát, mondom, és leszállok.

Még állok kicsit a megállóban, nézem a távolodó buszt. Azon tűnődöm, milyen kár, hogy vége, milyen gyorsan elszaladt az idő.