Harminc éve szerda volt. Hetedikes általános iskolások voltunk, és azon a héten a Duna Csokoládégyárban dolgoztunk – pénteken persze már nem: március 15-e ugyan munkaszüneti nap nem volt, de tanítási szünet igen. (Hogy miért kellett minket négy napon át a Duna Csokoládégyárban dolgoztatni, azóta sem értem: a szocializmus nélkülünk is rohadt volna rendesen, de nyilván biztosra mentek, akik ezt kitalálták.)

1985. március 13-én temették Moszkvában a három nappal korábban elhunyt Konsztantyin Usztyinovics Csernyenkót, az SZKP főtitkárát. Azt előre lehetett tudni, hogy a temetés idején egy percre az egész Szovjetunióban leáll az élet, mindenki vigyázban áll.

Mivel Magyarországot szovjet gyarmatnak tekintettem, az összszovjet vigyázzállás idején én is egy percre vigyázzban álltam – történetesen a csokoládés futószalag mellett. Nem föltétlenül iskolai tanulmányaimból, de úgy tudtam, hogy az 1956-os forradalomban a munkásosztály erősen exponálta magát. Ebből azt a köveztetést vontam le, hogy a magyar proletariátus a szovjet megszállás és általában a fönnálló hatalmi rend esküdt ellensége, így ironikusnak szánt vigyázzállásommal szimpátiát generálok.

Súlyosan tévedtem.

A magyar proletariátus – legalábbis annak a Duna Csokoládégyárban dolgozó szegmense – az értetlenség és a humornélküliség elegyével fogadta akciómat. A teljes meg nem értés, sőt: elutasítás látszott a szemekben. Senkitől, azaz senkitől nem kaptam egy összekacsintást, vagy egy jó szót, senki nem súgta oda, hogy: „ruszkik haza”. Vigyázzállásom ilyetén történt fogadtatása olyan csalódást okozott, amelyet azóta sem hevertem ki.

Részben a fönt vázoltak, részben a csokoládégyárban abszolvált egyéb ténykedésem – értsd: a szocializmus gyakorlatával nagyjából megegyező munkamorált mutattam abban a négy napban – osztályfőnöki rovót vont maga után. Igaz: nem vittek el Kolimára, még a Sztalin út 60-ba sem, emellett nem csaptak ki az iskolából, nem tiltottak ki Budapest összes szórakozóhelyéről, a szüleimet sem rúgták ki állásukból, sőt: azon a nyáron még úttörőtáborba is elmehettem Csehszlovákiába, ahol a szovjet focicsapat ellen úgy álltunk ki, hogy akkor is nyernünk kell, ha összeesünk a pályán, a 2:1-es győzelem után pedig hatalmas ünneplésbe csaptunk – és ezután sem találtuk magunkat a sarkkörön túl.

1985-ben lehetett kis nemet mondani Moszkvának.

2015-ben nagyot is lehetne.