Ez év januárjában egy hvg.hu-n megjelent írás szerint Schmitt Pál doktori disszertációjának elkészítésekor lopott. A mai napon a Semmelweis Egyetem által fölkért Tényfeltáró Bizottság megállapította, Schmitt Pál lopott.

Az első híradások és kommentek a szokott értelmiségi maszatolást, a hárítást, a felelősség áttolásának szándékát a professzorbűnözés megszokott tüneteként értékelték, és úgy interpretálták az esetet, hogy Schmitt ugyan lopott, de a lopással szerzett címet megtarthatja. Magyarországon, tehát szabad lopni, ami ugyan eddig is így volt, de mostantól ez a szabály. A cinikusabbak már látták maguk előtt, hogy a Fidesz mindezt Alaptörvénybe foglalja, míg a KDNP a fokozatszerzéskor irányadó keresztény erkölcsi parancsolat (ti. „Ne lopj!”) módosítását kezdeményezi visszamenőleges hatállyal.

Pedig.

A Bizottság által kiadott jelentés megerősítette a korábbi „feltételezéseket”. A Bizottság szerint a dolgozat a 34. oldalától az 50. oldaláig teljes azonosságot tartalmaz Klaus Heinemann: The Economics of Sport: The Institution of Modern Sport as an Area of Economic Competition című munkájának 312-319. oldaláig tartó részével.

A Schmitt-dolgozatban szereplő 10 ábra közül 2 diagram és 7 táblázat (azaz 10-ből 9) egy az egyben Nikolai Georgiev Analyse du programme olympique (des Jeux d’Olympiade) művéből való átvétel. A jelentés ráadásul egy freudi elírást is tartalmaz, amikor azt rögzíti, hogy a dolgozat 5. számú táblázata „kis elhagyással az eredeti szövegből” való.

A jelentés szerint a „kisdoktori értekezés mintegy 180 további oldala részleges egyezést mutat a Gueorguiev művel”.

Ezután nézzük a következtetéseket.

„A doktori eljárás – a fent részletezett eljárási hiányosságokkal ugyan, de – formailag megfelelt az akkor még önállóan működő Testnevelési Egyetem gyakorlatának.” Mire utal ez a kijelentés? Semmiképpen sem magára a dolgozatra, hanem a fokozatszerzés módjára, ugyanis, hogy még nyúlósabb legyen a trutymó a bizottság további hiányosságokat tárt föl Schmitt doktori címének megszerzésével kapcsolatban. Mégpedig: a „jelentkezés és az értekezés megvédése között mindössze egy hónap telt el”, „formai szabálytalanságra utal”, hogy nem lelhető föl sem az „írásos témavázlat”, sem a „doktori szigorlati vizsgáról szóló jegyzőkönyv”, sem a „doktori értekezést bíráló bizottság üléséről készült jegyzőkönyv”. Magyarán az eljárás, bár erősen kifogásolható, de önmagában még nem teszi szükségessé a cím visszavonását.

Ugyanezt a tartalmi elemekről a bizottság nem mondja ki, igaz, valódi bátor egyetemi oktatókhoz méltóan nyíltan az ellenkezőjét sem állítja. Burkoltan viszont igen, már ha és amennyiben a magyar nyelv idevonatkozó szabályai még irányadóak. A következtetés további két mondata ugyanis így hangzik: „a dolgozat szokatlanul nagy terjedelmű szövegazonos fordításon alapul, ami nem derült ki időben, holott annak feltárása a korabeli védési eljárás részét kellett volna, hogy képezze. A Testnevelési Egyetem szakmai hibát vétett, amikor ezt a szövegazonosságot nem tárta fel időben, s így a dolgozat szerzője azt hihette, hogy értekezése megfelelel az elvárásoknak.”

Tehát.

Amennyiben a korabeli bírálók nem mulasztják el „a szövegazonosság föltárását”, úgy a „szerző” nem hihette volna, hogy megfelel munkája az elvárásoknak, azaz nem felel meg. Ezt nem mi állítjuk, hanem a Bizottság. (Csak a további csúsztatásoknak elejét véve: a Magyar Nemzet Online például, amikor azzal a címmel jelenik meg, hogy „Schmitt kisdoktorija: formailag megfelelő, az egyetem hibázott”, akkor közönségesen hazudik, ezt még az alapul szolgáló MTI-hír sem mondja, az is csak az eljárásról beszél.)

Ha az Egyetem „szakmai hibát vétett” a szövegazonosság föl nem tárásával, akkor ezt a hibát a hvg.hu helyrepofozta, laptársunk nem csupán a tájékoztatási kötelezettségének tett eleget, de tudományos tevékenységet is ellátott. A kollégák nevében köszönjük.

Végül. A jelentés egy szóval nem állítja – ellentétben a keserű, dühöngő, enervált, nagyon kis részben örömködő tudósításokkal -, hogy Schmitt Pál doktor maradhat. Valószínűleg úgy értelmezték a felkérést a bizottság tagjai, hogy ez nekik nem is dolguk, ők csak „tényfeltárnak”, és a közvélemény, beleértve lapunkat ringatta magát abban a hiú reményben, hogy egyszer, egyetlen egyszer valaki karakánul hajlandó véleményt mondani, még akkor is, ha nem kifejezett munkaköri feladata. Valamit azonban a Doktori Tanácsnak a vizsgálat után azonban mondania kell.