Jó napot kívánok, tisztelt hölgyeim és uraim, a mai megemlékezésre ismét azért gyűltünk össze, hogy engem nézzünk. Philip az előbb azt mondta, szerény becslések szerint is kétmillióan állunk itt, a Hősök terén, ez azt jelenti, hogy többen vagyunk, mint 1989-ben, amikor úgy hirdettük meg, hogy "Ha június 16-án csak egy újratemetésre mész el, ez legyen az".

Egy politikai párt természetes létezési módja, hogy időről időre ilyen formában is megbeszéli teendőit, s megfogalmazza véleményét az időszerű politikai kérdésekről. (...) Közli ellenfeleivel is: szerte az országban birtokolja a sportcsarnokokat, a munkahelyeket, a területeket, és természetesen – ha kell – az utcákat is.

Huszonöt évvel ezelőtt is ezen a téren találkoztunk. Itt kezdődött el minden. Azért ismét a Hősök terét választottam, hölgyeim és uraim, mert emlékezni jöttünk. Emlékezni arra, hogy akkor még azt mondtam, a kivégzettek sorsából tudtuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlenek, ma viszont mást mondok. Ma már úgy látom, a kettő között nincs feloldhatatlan ellentét, erről szól ugye az a korporatív rendi állam, amit önökkel együtt építek.

A mai napig rosszul alszom, ha arra gondolok, ami az 56-os mártírokkal történt, meg hogy azóta is évente kétszer hivatkozni kell rájuk. Valahányszor ott ülök magányomban a felcsúti miniszterelnökségi lelátón, eszembe jut és nyomaszt az azóta elhunyt ember sorsa. Valószínűleg én sem tettem meg mindent azért, hogy őrizzük az emlékét. Nekem éjjel nappal – és az is energiát kíván – pörög az agyam, hogy milyen felelősségem van stb. De aztán rájövök: ideje túllépni ezen, akar a halál élete végéig halott kommunistákkal foglalkozni.

MTI

Az a nyamvadt elődöm még azt kérdezte a sírjánál, "mondd, Imre, te mit tennél az én helyemben?" Énnekem, valljuk be, tökmindegy, mit tennél. Hogyha én harminc év távlatából nézem, akkor én mindenkit sajnálok. De az van, hogy az utókor nem kettő, nem három, hanem csak egy bátor, nemzeti elkötelezettségű, szabadságharcot folytató miniszterelnökről fog megemlékezni – és az nem te vagy. És akkor ezekkel a katonákkal a hátam mögött köszönném meg a Békemenetnek, hogy kitartott mellettem azokban a nehéz órákban is, amikor Brüsszelből meg Washingtonból megpróbáltak végső csapást mérni rám, tehát a nemzetre és a nemzet villanyszámlájára.

Joggal vetődik fel a kérdés, hogy van-e valami rendkívüli oka ennek a mai találkozónak? Szerintem nincs.

Lassan és biztosan be kell indítanunk a gépezetünket, hadrendbe kell állítani csapatainkat, mert új szabadságharcok várnak ránk. Felszabadítást mondtam az előbb, nem véletlenül, én semmit sem mondok véletlenül. A mai kor új tettek, új küzdelmek, új kivégzettek után kiált, már képletesen értve. Akárcsak 1989-ben is, ma is az a feladat, hogy elküldjük az országból a magyargyűlölő idegen megszállókat és helytartóikat. Akkor csak a szovjet hadsereget kellett néhány határozott mondattal hazaküldenem, adtunk néhány kokit, leesett néhány saller, el is takarodtak hamar. Mai elnyomóink azonban jóval kártékonyabbak: olyanokról van szó, mint az IMF, a Világbank, a Fitch Ratings, az RTL Klub, a TV2, Cohn-Bendit, Juncker, Alföldi Róbert, Conchita Wurst vagy ott van pl. az a kis uniós takony, aki nem hívta meg Európa erős emberét a svédországi csónakozásra.

Vérbe fojtották forradalmunkat, és visszakényszerítenek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni – találtam mondani 25 éve itt, a Hősök terén, és ma már látjuk: ez a kiút nem más, mint az ázsiai zsákutca, amely ma már a történelem főutcája, ez az, ahová egy ilyen félázsiai népséget a keleti nyitással szépen visszanavigálok.

Nem azért vívtam ki nagy nehezen Magyarország, a magyar világnemzet függetlenségét, hogy aztán utána ne mondhassam meg, mi a nemzeti érdekünk. Megmondom: az orosz gáz, az azeri kereskedőház, a kárpátaljai autonómia, a kazah költő szobra a Városligetben, akinek magyarul három verse is megjelent. Mind a mai napig 1956 volt az utolsó esély arra, hogy nemzetünk a nyugati fejlődés útjára lépve gazdasági jólétet teremtsen – állítottam akkor, és ezt értsék szó szerint, az volt az utolsó esély, mi ugyanis, hölgyeim és uraim, nem a nyugati fejlődésben hiszünk, hanem bennem.

Majd furcsát fognak maguk hallani tőlem: ma már a nyugati fejlődés a zsákutca, és ezt a 301-es parcellában nyugvó kommunisták is ugyanígy látnák. El tudják képzelni Nagy Imrét a Mokkában? Maléter Pált, amint a Fókusz megmutatja, mit főz vacsorára? Mindent eláraszt a szenny, a kommersz, látjuk, hogy megint szervezkednek, fenekednek, hamisítanak. Gyűlölöm azokat a tévéműsorokat, bulvárlapokat, ahová a Kaminski Fanny állandóan beküld minket. Ha önök, drága barátaim nem néznék-olvasnák ezeket tömegével, esküszöm, határozottan ajtót mutatnék ezeknek. Ahogy nem hezitáltunk kitessékelni az országból a külföldi spekulációs tőkét, nem féltünk ujjat húzni a nagy multikkal, bankokkal, Simics.. Nyerg... ööö... Árpi, mondtam, hogy itt a fél bekezdést húzzuk ki.

Mi, időnként királyi többest használó miniszterelnökök, nagy utat tettünk meg ezalatt a 25 év alatt. Fiatalok voltunk és bohók, még nem tudtuk, hogy a liberalizmus kártékony, és hogy a turulba mindenki beleszületik. Pedig így van, ezért sem támogatjuk az otthonszülést. Ma már töredelmesen bevalljuk, mi nemzeti alapon állunk. Erről a nemzeti alapról vívjuk elszánt rezsiharcunkat a magyarság megnyomorítói ellen, innen folytatjuk dicsőséges szabadságharcunkat a brüsszelitákkal szemben. Hamarosan beindul például Kerényi Imre vezetésével a Nemzeti Fahrenheit 451 Program, ahol a tűzoltóság bevonásával próbáljuk meg kezelni a túl szabados, túlburjánzó hazai könyvkiadás problémáját.

Hadd foglaljam össze önöknek dicsőséges, antikommunista szabadságharcunk néhány főbb elemét: saját kádereinket helyeztük el a hozzánk közeli cégeknél, biztonságos nemzeti tulajdonba vettük egy csomó mindent, ami megtetszett nekünk, baráti multi útján kirúgattuk a korrupciós ügyeket firtató online lap főszerkesztőjét, megköszöntük az önök nyugdíjmegtakarításait, államosítottuk a gyerekek tanárait és tankönyveit, rendőrökkel vitettük el a Kína-ellenes tüntetőket, stadiont építtettem a házam kiskertje mellé. És mivel egy szobor ledöntése sokszor egy korszak végét jelzi, egy szobor felállítása gyakran egy másik kezdetét, ezért felavattuk az új korszak szobrait: a Turult Ópusztaszeren, Tiszát Budapesten, hamarosan jön Gábriel a Szabadság térre, közvetlenül a Jobbik templomában őrzött Horthy szomszédságába.

Még valamit szeretnék mondani. Nem tagadhatom meg, mert mindenki azt mondja, hogy én vagyok az élő, szólaljak már meg: a hazánkat érő folyamatos brüsszeli nyomás elleni tiltakozásul most egy negyedórára elsötétülök. Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

A szövegben kurzívval jelzett mondatok idézetek Orbán Viktor korábbi beszédeiből, nyilatkozataiból, Grósz Károly 1988-as, sportcsarnokbeli beszédéből, valamint Kádár János 1989-es, elhíresült utolsó beszédéből.