A hirtelen előbukkanó, addig elzártan élő, a „civilizáció”-nak hívott világ számára ismeretlen népek váratlan előkerülését mindig nagy felhajtás övezte. Világszenzáció, ha teszem azt egy amazonasi népet „felfedeznek”. Vizsgálják és kutatják, megfigyelik a „másokat”, majd értékelnek és megállapításokat tesznek. Ugyanígy érzem magam napjaink Magyarországán. Így érzem magam annak ellenére, hogy évszázadok óta itt éltek őseim, hogy kizárólag a magyar az anyanyelvünk nemzedékek óta. Így érzem magam annak ellenére, hogy nagyszüleim ezért az országért harcoltak, szüleim pedig ennek az országnak a nagyiparában dolgozva építették újjá az országot.

Nem, nem az unalomig szajkózott és már betéve ismert szélsőjobbról akarok szót ejteni, akiknek pozíciója, világlátása, demagógiája már a könyökömön jön ki. Annak ellenére sem róluk akarok szót ejteni, hogy sikeres bizniszt csináltak a gyűlöletpolitikájukból: az ország második legnagyobb politikai erejévé váltak.

Arról a jobbközéptől a balközépig tartó retorikára akarok rávilágítani, amely „a határon belüli kisebbségről”, a cigányokról, a frissen felfedezett amazonasi népek módjára beszél. A „demokratikus” oldalról kívánok beszélni, amelynek minden erőfeszítése arra irányul, hogy fenntartsa, és indoklásával elfogadhatóvá tegye, megmagyarázza a fennálló társadalmi távolságokat, és ezzel egyidejűleg emészthetővé tegye a kitaszítás fenntartását, az újabb és újabb stigmákat és az újabb és újabb társadalom- és szociálpolitikai szankciókat.

Ennek a retorikának központi eleme az „ők mások”, azaz a különbségek olyan mértékű túlhangsúlyozása, és középpontba állítása, amely eltakarja vagy tudatosan elhomályosítja az azonosságokat. Ez a nyelvezet a cigányokat kívül rekeszti a „MI” csoportfogalmán, egyben durván tagadja, hogy a cigányok ugyanazon emberi tulajdonságokkal, érzelmekkel bírnak, mint a „MI” csoportjába, a többségbe sorolt szerencsésebb honfitársak. Az emberek pedig – legyenek ilyenek vagy olyanok, kisebbségiek vagy többségiek – elég pontosan tudják, hogy mit akarnak: értékes társas kapcsolatokat, boldog családi életet, egészséget, emberhez méltó életet, és az ezek biztosításához szükséges jövedelmet, más társaikkal egyenlő jogokat és kötelezettségeket.

A „mások” retorikára felfűzött gondolatok, „érvek” radikálisan nem vesznek tudomást a cigányok legalább hatszáz éves jelenlétéről, a szabadságharcokban való részvételükről, arról a tényről, hogy a MAGYAR a cigányok nagy többségének elsődleges identitása, és ugyanígy semmibe veszik a cigány emberek tömegeinek rettenetes erőfeszítéseit az emberhez méltó életért folytatott küzdelemben.

A frissen felfedezett „amazonasi nép” jussa ez, vagy az ufóké. Egy hazug, farizeus, rettenetes károkat okozó bánásmód, mely minden problémát vagy annak vélt helyzetet etnikai alapon magyaráz.

Az „ők mások” – és persze az ezzel egyenértékű további beszédpanelek – elterjesztéséhez kimondva-kimondatlanul súlyos politikai érdekek fűződnek, mégpedig a többségi szavazók igényeinek és elvárásainak kiszolgálása egyik részről, másik részről pedig a valódi emancipációt és deszegregációt igénylő források hozzáférésének (24 éve tartó) elzárása.

A második ilyen panel, amelyet persze mindannyiszor ötvöznek a „mások” képzetével, az az „eltérő szociokulturális jellemzők” mágiája. Ez a munkahely hiányát, lakásproblémákat és a jövedelmi szegénységből fakadó különbségeket etnikai jellemzőként állítja be, miközben éppen az etnikai alapú kirekesztésnek van döntő befolyása az elérhető lakás, munka és jövedelmi pozíciókra. Az eltérő szociokulturális jellemzőkkel „érvelők” egyetlen szót sem ejtenek arról, hogy a tartósan magasabb munkapiaci helyzet, a magasabb jövedelmi helyzet, a jóléti és közoktatási szolgáltatásokhoz való hozzáférés megvalósulása kedvezőbb „szociokulturális” jellemzőket idéz elő származástól függetlenül.

Egészen cizelláltnak tűnik ennek árnyalása, amely így jelenik meg: „nem szokták a hierarchizált munkavégzést”. Leginkább valamifajta romantikus nomadizálás szokott következni ezek után. Egy örökéletű sztereotípiát látunk itt ötvözni a munkapiaci kirekesztéssel, amely több sebből vérzik: 1. a cigányok nem szabadságvágyból és romantikából „nomadizáltak”, hanem egy-egy település megrendeléseinek elfogytával tovább kellett menniük, ha újabb munkákat akartak, 2. a hazai cigányok több száz éve letelepedve élnek.

A fentebbi kijelentést hangoztatók amnéziában szenvednek, az elmúlt kb. hetven év számukra kitörlődött. Elfelejtették azt a negyvenöt évet, amelyben a roma munkavállalók tömegei dolgoztak a „szocialista nagyipar” ágazatiban, az építőiparban, a kohászatban, a bányászatban, stb. Azt a 24 évet is kitörölték, amikor a romák – egyetlen lehetőségként – tömegesen dolgoztak a feketegazdaságban a válság kirobbanásáig, 2008-ig, napszámban, éhbérért, napi 12-14 órában, kisemmizve, mert hűbéruraik igen gyakran „elfelejtették” kifizetni őket. Ingáztak Borsod végeiből akár Szombathelyig is, és dolgoztak bejelentés nélkül, társadalombiztosítás nélkül, és munkavállalói jogok nélkül. Velük végeztettek és végeztetnek ma is minden olyan munkát, amelyet rajtuk kívül senki más nem végezne el, sem olyan körülmények között, sem olyan bérért. Hálából rájuk ragasztották, de inkább szögelték a „nem is akarnak dolgozni” stigmáját.

De van lejjebb! A fent idézetteknél is gyomorforgatóbb retorikai fordulat, amikor azt javasolják a cigányoknak, hogy „hagyjanak fel az áldozatszereppel”. Ezt hallottuk már DK-s és fideszes prominensektől is. Azt készségesen elismerik akár a kutatók, akár a politikusok, hogy a cigányok a rendszerváltás legnagyobb vesztesei, mégis valamilyen megmagyarázhatatlan abszurditással fogalmazzák meg gondolataikat, amely szerint a cigányok úgymond áldozati szerepbe húzódnak.

Én meg kérdezem: ha mindenki által ismerten a roma emberek 90%-a akaratán kívül munkanélküli, ha körükben minden más csoportnál erősebb a kirekesztettség, és ha a mélyszegénység országos átlaga 10%, de körükben ez 80%, és ha minden kutatás szerint 10-15 évvel korábban halnak meg, mint a társadalmi átlag, ha minden más csoportnál erősebb az elutasítottságuk és a velük szembeni előítéletek és a rasszizmus, akkor mégis minek érezzék magukat, győztesnek?

A másság hangoztatása a valóságban az azonosság elismerésének tagadása, a szalonrasszizmus alapesete.