A nyolcvanas évek végén járunk, az 1645. számú Hunyadi János Úttörőcsapat kórusa a Határőrséghez készül, verses-zenés műsort adni. Ceglédi Zolika (9) a Latviában ismételgeti a rá kiosztott verssort („a határ nem a térkép piros jele”), és közben próbálja úgy igazítani a nadrágja övtartójára díszítő jelleggel csatolt Dinamo Zagreb kulcstartót, hogy a szebbik fele látszódjon majd.

Ez már pont az az időszak, amikor az ünnepi műsorokból kezd kikopni a „sej szellők, fényes szellők” meg a „vörös vitéz kell mostan / a hazának”. Még akkor is, ha a falu ekkor T-10, azaz sok tekintetben ott tartunk, mint mondjuk egyik-másik budapesti kerület a hetvenes évek közepén, azaz kábé tíz év lemaradásban. Izolált, rutinból tolt falusi szocializmust élünk, hogy aztán pár év múlva hirtelen robbanjon minden, műholdas csatornával, Velmetina hajzselével felállított Depeche-frizurákkal, duzzadt nyelvű sportcipőkkel és az évtizedek óta egyeduralkodó focikapuk mellett megjelenő kosárpalánkokkal. A fényes szellők és a csapatvezető helyettes elvtársnő helyett a templomkertbe megy a kórus, és ott hallelujázik, de ekkor már a nagyon nem cuki Zolika nélkül, aki az egyik próbán beleböfög a hallelujába. Idétlen lakli kamasz, túlfejlett igazságérzettel, aki már akkor sem szereti a hiteltelen átöltözéseket, és miközben utálta azt is, amikor a szocializmus kötelezően egyforma, felül-alul zárt ketrecében éltek, de ugyanolyan büdös neki a hirtelen vallásosba és népnemzetibe forduló mikroklíma is.

Ami azonban nagyon fontos: a rendszerváltás fénysebességgel harapja rövidebbre a távolságot, Tompa és az élboly egyre közelebb kerül egymáshoz, például reális lehetőséggé lesz, hogy a kilencvenben még csak az egyetlen tévében, elérhetetlennek tűnő távolságban ülő, fővárosi politikai elemzők mellett egyszer majd a jövőben egy tompai fiú is helyet foglalhat. Például. A következő kanyart majd az internet vágja le, amikor már Tompán és Budán is ugyanazt olvashatja, ugyanoda írhat, ugyanazt az eszközt használhatja egy fiatal.

És most ugorjunk egyet időben és térben! Bő huszonöt évvel, és alig félórányi autóúttal odébb, Mórahalmon az óvodások műsorral készültek a kormányablak, ismét mondom, a kormányablak tiszteletére. A héten szaladt végig az interneten az erről készült videó. A fideszes polgármester az Origónak azt mondta, hogy „Ez teljesen elfogadott, az óvodás csoportunk szinte minden egyes beruházás megnyitóján fellép, ahogy a parasztkórusunk is. Így szoktunk kedveskedni a település fejlesztőinek.”

Kedveskedni. Az nem kifejezés. A felvételen a gyerekek egy ijesztően ismerős világról beszélnek. Önmagában az, hogy a kormányhivatalok ügyfélszolgálati irodáinak dicsőítésére adnak műsort, már összeegyeztethetetlen azzal, amilyen utat ez az ország a „fényes szellők” után választani akart. De ha még azt is meghallgatjuk, hogy miket skandáltatnak a kicsikkel! A 2011. január 3-án bevezetett kormányablakokról, azaz egy alig négyéves intézményről azt harsogják a gyerekek, hogy „szükség lesz rá addig, amíg a föld forog”. Eddig azt hittem, az a katolikus egyház, meg persze az Önök kérték a köztévé bármilyen megújulása után. A kormányablak ügyintézőit „a szívességért a Jóisten megáldja” – azaz nem értünk vannak, nem a munkájukat végzik a mi pénzünkből és megbízásunkból, hanem lényegében szívességgel ajándékoznak meg minket, és ezért újfent „kívánjuk, hogy szálljon áldás munkájukra”. Egy magasabb polcon üldögélő kasztról van szó, akik szívességből terelgetik a birka plebszet, és külön köszönjük nekik, hogy „önök mindenkivel igen kedvesek / nehézfejű ügyféllel is türelmesek”. Milyen opció lenne még? Közölni, hogy maga egy nehézfejű barom, és takarodjon innen? Esetleg szólni a hajdúknak, hogy húzzák deresre a parasztot? És nem, nem csak a túltolt gyermeki szófogadási intelemről van szó, hiszen „hálával tartozunk szüleink nevében / mert szívesen segítenek családunk ügyében”.

(A videót azóta lekapták a YouTube-ról, helló, cenzúra, de itt még megtekinthető.)

A nyolcvanas évek végén kifelé tartottunk már ebből. Pláne, hogy Tompán a határ tényleg nem csak a „térkép piros jele”, hanem évtizedek adottsága, a település egyik legfontosabb jellemzője, munkáltatója, igazodási pontja. Szinte minden családban volt vagy van valaki, aki így vagy úgy ebből él, vagy ez határozta meg az életét. Mi akkor nem egy irodába mentünk, nem a hatalom meghosszabbított karját, nem a helyi pártvezetőt ünnepeltük. De ami még fontosabb: mondom, akkor már kifelé mentünk az egészből. Már puhán, renyhén tartott markában a hatalom, napról napra erőtlenedve. Már nem vettük komolyan. Most meg? Vissza akarják csinálni. Újra szorítani akarnak. Befelé mennének. Egy korábban szabad ország legkisebbjeit akarják felnőtt szolgákká nevelni. Most lökik vissza a falut is, és a holnapi Zolika már ott is fog maradni, ha a szülei nem gazdagok, vagy nem fideszesek. Szépen körbevágják, majd pelenkaöltéssel körbeszegik az egészet, ne akarjátok ti ott, helyben eldönteni, inkább majd a kinevezett pártkáderek a járásnál. Hajolj nagyot a kormányablakos elvtársnak, jobb is úgy neked, hisz nehézfejű vagy, lehúz a súly, hagyd, hogy görbüljön a gerinc... mi közben kiritkítjuk fölüled a gimnáziumot, az egyetemet, nem neked szántuk azt, hanem a provokátorfigyelő KISZ-eseknek. Ünnepelj és szolgálj minket, Pártunk és Kormányunk mindent eldönt előre helyetted, csak igazodnod kell.

Én pedig csak abban bízok, hogy talán az első húsz év alatt így-úgy kinyitott ajtón bejött annyi fény, láttunk már annyit a Nyugatból, tapasztaltunk már annyit a demokráciából, megszerettük annyira a szabadságot (a felelősséggel együtt), ragaszkodunk annyira hozzá, hogy nem kell negyven évet várni, amíg ez is elagg és összeroskad. Meg abban is bízok, hogy ezek ezt is elrontják, az elnyomást is csak olyan nevetségesen bénán tudják megszervezni, ahogy most magyarázkodnak a szalonnaattasé meg futsalos diplomaták miatt. Mellézárják a börtönajtót, elkeveredik a lista, mint Vida Ildikó levele a postán. Vagy ha más nem, akkor is vagyunk annyira szabad emberek még, hogy ráüvöltsünk az Illetékes Elvtársra: vedd le a kezedet a gyerekről!