"Azt biztosan mondtam, hogy miután a törvény lehetővé teszi, hogy pályázzon a feleségem is ezekre a mezőgazdasági támogatásokra, azt mondtam, hogy ezt bátran tegye meg, de semmiképpen ne ő, illetve az ő cége kapja a legtöbb támogatást. Ezt biztosan mondom" - közölte az ellenzéki pártelnök, az elején s a végén is megerősítve sok mindent, amiről a kimondás pillanatáig legfeljebb egy polgári pert kockáztatva lehetett volna nyilvánosan elmélkedni. Az Élet és Irodalom által közreadott (ma még állítólagos) dokumentumokban foglaltak tartalmának viszonylagossá tételét célzó félbeismerés azonban elszólássá és - nyilván akaratlan - tettenéréssé dagadt. Orbán ugyanis, miközben most először ismerte el a fentieket, azzal kívánta egyszersmind fajsúlytalanná is tenni, hogy mindez a lap állításával szemben nem holmi káeftétaggyűlésen történt, hanem a legszűkebb, intim családi körben.

Csak hát az óvatlanná lett exkormányfő önnön késébe rohant. Mert ugyan honnan tudhatott a felesége arról, mennyi az a kevesebb, amennyit a cégének ildomos lenne elfogadnia? Vagy látott már valaki olyan folyamodványt, amiben a kérelmező arra hivatkozva kér a lehetségesnél kevesebbet, hogy ő a kormányfő bármilyen szinten csatolt része? De ha esetleg mégis: ki gondolta volna, hogy az eleve normatív alapon járó állami ingyenpénz kívánságra-kérésre lehet több - no meg, mint a mi mesénkben, kevesebb is?

Mondhatnók persze: egy hiba nem hiba. Csakhogy volt más is. Arra a riporteri kérdésre, vajon hogyan kerültek az ominózus szőlőstársaság jelesei párizsi nagyköveti vagy bankvezetői székbe, szerezhették meg állami cégek jogi képviseletét, az exkormányfő értetlenkedett. Sorolta a nevezettek '56-os és másfajta érdemeit, ám megint nem működött korábban sokszor megcsodált veszélyérzete. Nyilván már nem is érzékelte, hogy ezzel a publikumnak már csupán annyi töprengenivalót hagyott, hogy akkor most vajon az általa kinevezett párizsi követet tette feleségének üzlettársává, netán feleségének üzlettársát tette meg párizsi követté?

A menet közben többnyire kegyvesztetté lett Orbán-jóakarók arra is időben figyelmeztettek, hogy az intellektuális monokultúra másik következménye az állandó magány- és támadottságérzés lehet. "Most már hetek óta gondolkodom, mi az én bűnöm" - tűnődött a tévéstúdióban az utóbbi években magát önnön köreibe záró politikus. Aztán talált is jól végiggondoltnak látszó választ: "ez most már a negyedik vegzálás ebben az ügyben".

Egyes ellenlábasok persze máris ujjonganak: egy politikai pályafutás logikus, okszerű végéről beszélnek. Arról, hogy hősünk a Tokaj-üggyel kiiratkozott a politikából. Szamárság - mondaná ma is Antall József, aki Orbánt felfedezte a jobboldal számára. És ha jobbra nem is, akár arra az ugyancsak Orbán-közeli elemzőre hivatkozott volna, aki mostanában szívesen haknizik a "következmények nélküli ország" teóriájával.

HORVÁTH ZOLTÁN

(A szerző a HVG munkatársa)