© AP

Abban az időben a kivérzett, romokban heverő, háborús veszedelmek által megtiport ország összefogott végre, hogy minden erejével, tehetségével újjáépítse hazáját. A nagy közös akarás látványos eredménye volt az aranycsapat is, páratlan diadalsorozata folytatódott az elnyomás esztendeiben, az 50-es években. Mindez elképzelhetetlen lett volna más helyzetben és más korban. Sorozatban a győzelmek, olimpiai bajnokság, majd egy kis megingás a vb ezüstérem, utána újabb diadalok, hogy azután ötvenhattal soha nem halványuló emlékként tűnjön a semmibe az egész.

Lehetett kezdeni mindent elölről, persze nulláról és már egyedül. Neki sikerült így is bizonyítani, jóllehet a kérdés ottmaradt a levegőben: mire ment vele? Kolbászgyár Spanyolországban, az ő szavaival: „reggelenként, edzés után kimentem megnézni mennyit lopnak”. Edzősködés erre-arra a világban, huszonhárom éven keresztül, majd 1993-ban négy meccs és ugyanannyi hónap erejéig vezetheti a magyar válogatottat . Valószínűleg csak tévedésből hagyták, hogy szakmájában működjék, és a magyar focit próbálja rendbe tenni.

Megemlékezés

A Real Madrid sztárjainak búcsúja Öcsi bácsitól.

A „balfácánok apoteózisa” írta valaki nem olyan régi múltunk zseniális megjelenítőjéről, Cseh Tamás (Bereményi Géza álmodta) dalairól, s biztosan nem véletlen az énekes szereplése a legendás 6:3-as meccset megörökítő filmben sem: világuk, sorsuk egy és ugyanaz. Öcsi Bácsit éppúgy palira vette a kor hazai elitje, mint egyszerű népét, miként teszi azóta is, alig változott módszerrel. Öcsi Bácsinak rá kellett ébrednie a valóságra, hogy az ország élére ültetett helytartók csak kihasználták az ő és társai páratlan tehetségét, akarását, eredményeit, éppen csak annyit lökve nekik teljesítményük valódi értékéhez képest, hogy juttatásaik viszonylagosságán nem gondolkodva,    ideig-óráig ellegyenek.

© AP

Az életösztön hajtotta ki a távoli világba, s a szíve, a csillapíthatatlan honvágy hozta haza, nem pedig a könnyű üzleti préda, mint megannyi más idegenbe szakadt honfitársát. Pár éve még elrugaszkodott poénnak tűnt az újságírói felvetés: talán jótékony célú gyűjtést kellene indítani, amikor elhárította az anyagi helyzetét firtató kérdést. Azután a viccből kis híján valóság lett, Öcsi Bácsi létfenntartásának kérdése nem sokkal később majdhogynem világbotránnyá vált. Halálával megváltozott a helyzet: nemzeti gyásznapot rendelt el a kormány, és a nekrológokat a leges-leges legnagyobb, leghíresebb jelzőkkel dekorálják ki.

A szokásos kicsinyes önzés mutatkozott ebben is, csak az elhalt nagyjaink válhatnak igazi, befektetésre is érdemes állami idollá, azok, akik már nem tiltakozhatnak nimbuszuk ilyen-olyan célra, módszerrel történő felhasználása ellen. Öcsi Bácsit saját bevallása szerint sohasem érdekelte a politika, nem érdekelték a politikusok, de sajna, ez az érzelmi hozzáállás nagyon is egyoldalúnak mutatkozott.

Állami férfiak és nők fognak majd most is körülötte, sírjánál szerepelni, köztük netán olyan is, aki bevallottan „nem ért a futballhoz” és hivatalos személyek méltatják majd, akiknek száját a nem nagyon régi történések óta csak szitokszóként hagyta el minden foci-kezdetű szó. De próbáljunk most erről elfeledkezni: együtt gyászolunk. Öcsi Bácsi halála tán megváltást is hozhat, akárcsak kis időre is, e lövészárkokkal teleszabdalt országra.