Romák Malmőben. Minden hiába? © AP

A mohácsi romák Svédországba irányuló mini-exodusa keltett ugyan némi feltűnést idehaza, ám nagyságrenddel kisebbet, mint a hat évvel korábbi, Zámoly-Strasbourg viszonylatban történt csoportos kivándorlás. Ennek oka többrétű, de leginkább az, hogy uniós csatlakozásunk miatt nincs olyanfajta tétje a dolognak, mint korábban, a zámolyi menedékkérők ügyénél. Az Unión belül, tagállamok között a politikai menedékjog, mint olyan, gyakorlatilag nem létezik.

És – lássuk be – a nemrég kiutazók valójában nem is direkt fajüldözés áldozatai, sokkal inkább gazdasági migránsok. Így a vállalkozásuk kudarca is megjósolható volt. A szakképzettség és nyelvtudás hiányában a bizonytalanba ugró emberek tájékozatlanságánál csak azok felelőssége nagyobb, akik a könnyű pénz ígéretével (ki tudja, milyen hátsó szándék által motiválva) odabolondították őket. Persze ez a felelősség legfeljebb morális, hiszen nagykorú, cselekvőképes állampolgárokról van szó, akik maguk döntenek az életükről. És bizony szárnyaszegett reményeik árát is ők fogják megfizetni.

A minap történteket akár egy keserves tanulási folyamat házi feladatának is tekinthetjük. Jelesül, hogy az Unió sok mindenre lehetőséget nyújt. Korlátozás nélkül utazhatunk egymás országaiba turistaként, vendéghallgatói minőségben sok száz egyetem falai között okosodhatunk, aki tud és akar képzettségéhez méltó állást találni, szép lassan a Balti-tengertől az Atlanti-óceánig, a sarkkörtől Szicíliáig bárhol megteheti.

Ésszerű dolog, ha valaki a lehetőségeket felmérve vállal munkát Európában. De pusztán azért, mert anyagilag rossz helyzetbe került, egyetlen uniós „testvérország” sem fogja befogadni vagy eltartani. Sem az egyén, sem pedig az ország nem teheti meg, hogy önnön szegénységét, nyomorát, megoldatlan társadalmi-etnikai problémáit más államokba exportálja. Persze Svédország nagyvonalú. Még a nyilvánvalóan alaptalan kérelmek benyújtóit is komfortos szállásokon helyezi el, mi több, az elutasítást követő visszaút cechjét is állja. Csakhogy pont ezért nem lenne szerencsés, ha beindulna egyfajta, a vendégjoggal visszaélő, Magyarországot és a roma közösséget egyaránt lejárató etnoturizmus. Mert előbb-utóbb a legnyájasabb házigazdánál is betelik a pohár.

Ugyanakkor, ha a napi szenzációk felszíne mögé nézünk, kicsit fellélegezve nyugtázhatjuk, hogy ilyenre nincs reális esély. A hazai romák elsöprő többsége – a szociális tűréshatárt rég átlépő, lehangoló foglalkoztatási, képzési mutatói dacára – van annyira józan és szkeptikus, hogy belássa: amennyiben itthon nem tudott boldogulni, akkor tőlünk nyugatra, ahol nálunk sokkal magasabbak a piac- és versenyképességi követelmények, ugyanakkor mind szigorúbb a bevándorló munkaerő legalitásának ellenőrzése, még kisebb rá a sansz.

Tegyük hozzá, nálunk az ilyenfajta újkori népvándorlást az is valószerűtlenné teszi, hogy közismerten alacsony a népesség mobilitási potenciálja. Gyakran még, akiknek mindenféle szakmai adottságuk megvan, azok is ritkán hajlandók mozdulni – nemhogy külföldre, de még az ország másik végéig sem mennek. Tény, hogy aki olyan, devianciáktól nyüzsgő szociokulturális miliőbe születik, melyet a társadalmi státusz miatti frusztráció, alkoholizmus, gettóbűnözés, a dologtalan kallódás monoton sivársága, a lumpen mentalitás jövőkép-nélkülisége jellemez, az sokkal nehezebben (vagy egyáltalán nem) sajátítja el a tanulás, munkakeresési-karrierépítési technikák olyan fogásait, amik elengedhetetlenek a polgári létnívóhoz. Az efféle “no future” kivándorlás nem egyéb, mint sehová nem, legfeljebb zsákutcába vezető menekülés a problémák elől.

A mohácsi kisebbségi önkormányzat elnöke a miniszterelnökhöz írt levelében közmunkaprogramokat, infrastruktúrafejlesztést és munkahelyteremtő beruházásokat sürget. Az utóbbi másfél évtized tapasztalatainak fényében azonban indokolt némi kétely, hogy ezek a – manapság mitikus varázsszóként emlegetett – fogalmak segítenek-e a gyakorlatban. A sokszor hivatkozott közmunka legtöbbször azt jelenti, hogy a területileg illetékes önkormányzat, alibiből képzettséget nem igénylő munkára – parkgondozás, csatornatisztás, takarítás – küldi a segélyezetteket. Ez legfeljebb a szociális támogatást kiegészítő, tűzoltó jellegű átmeneti megoldás. Azt pedig felejtsük el végre, hogy a piaci beruházások önmagukban felszámolják a nyomort.

A tőke Magyarországon – és általában a nyugati típusú posztindusztriális, fogyasztói társadalmakban – mindinkább az eleve képzett munkaerővel dolgoztató, tudásigényes ágazatokba (precíziós műszer-és járműgyártás, géntechnológia, komputervezérelt munka-és szerszámgépek, szolgáltatóipar, informatika, távközlés) invesztál, a szakértelmet nem igénylő kulimunkát pedig a fejlődő országokba helyezi ki. Amúgy pedig a magántőke nem jótékonysági intézmény. Oda megy, ahol megtalálja a számítását, nem pedig oda, ahol még a minimális képzettségi feltételek sincsenek meg.

A minőségi oktatás feltételeit megteremteni, aztán pedig tanulni és felzárkózni senki nem fog helyettünk – ez a kiszerűségében is tragikus menekülthullám keserű summázata.