Beszéljünk az ökoszisztémáról is!

Mostanában az ország jelentős része Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor politikai kötélhúzásával szórakoztatja magát. Nem mintha nem lenne fontos kérdés, hogy miben és mekkorát szabad hazudnia egy miniszterelnöknek (vagy egy politikusnak általában), mégis, úgy tűnik, kicsit beleragadtunk ebbe a kátyúba. Személy szerint azon az állásponton voltam, hogy Gyurcsánynak magától le kellett volna mondania. Ugyanakkor a Fidesz vezérkarának rendkívül agresszív fellépése és az utcára kivonult – árpádsávos – tömegek látványa egyrészt megrémített, másrészt azt sugallta, hogy az utcán lévők nem a demokrácia iránt érzett mély elkötelezettségből követelik a lemondást, itt nem elvi, hanem hatalmi harcról van szó.

Meggyőződésem ugyanis, hogy amennyiben Orbánról került volna elő hasonló felvétel, ugyanezek az emberek ugyanúgy otthon ülnének, mint ahogy a kormánypárti szavazók tették. A kérdés az volt, hogy a jobboldal fel tud-e mutatni olyan erőt (a szónak nem csak politikai, de már-már fizikai értelmében is), amely a miniszterelnököt távozásra tudja bírni?. Úgy tűnik, ez nem sikerült, a tüntetők és a rendőrség összecsapásai döntetlennel értek véget (s őszintén remélem, hogy tényleg véget értek). Egy tapasztalattal azonban mindenképp gazdagabbak lettünk: láthattuk, hogy honfitársaink egy nem jelentéktelen részének – erősítsék akár a rendőrség rohamcsapatait, akár a békétlen tüntetők táborát – nem kell a szomszédba mennie egy kis erőszakért.

Az eszköztár kimerülésével Orbán Viktor olyan nyulat húzott elő a kalapból, amely a „békés átmenet”-nek köszönhetően már rég kimúlt végelgyengülésben, s furcsa módon a Horn-kormány idején sem került elő. „A kommunisták hazudtak, hazudnak, hazudni fognak, nem tárgyalunk velük!” Na már most, nekem nem tisztem az előző rendszer funkcionáriusait védelmembe venni, hiszen a szovjet erőszakszervezet támogatását élvező, sokak életét megnyomorító, később saját pozíciójának megőrzése érdekében az ország eladósítását levezénylő, az embereket egymás ellen beszervező, a hetvenes-nyolcvanas években részben, korábban teljes mértékben kontraszelektált pártállami bürokráciát nehezemre esik szeretni. Azonban „kommunista”-fronton a Fidesznek is lenne mit sepernie. Hogy az MSZP-ben még mindig élnek kádári reflexek, azon ne lepődjünk meg. A kérdés azonban inkább az: mit keresnek a Fideszben ugyanezek a reflexek? Nem beszélve mostanában az SZDSZ-ről, ahol az ember aztán végképp nem várná.

Mindez azonban nem érdemel több szót, lassan ugyanis már tényleg semmi másról nem szólnak az újságok és az úgynevezett „újságíróklubok”, mint Orbánról és Gyurcsányról, Fideszről és MSZP-ről, magasan a két vezér érdemei feletti terjedelemben, általában elfogultan és közhelyesen, minden egyéb témát kiszorítva.

Vannak azonban még olyan kérdések, amelyekről érdemes lenne vitatkozni, de amelyeket mégis a hallgatás kártékony burka övez. A teljesség igénye nélkül ilyen a cigányok diszkriminációval súlyosbított tűrhetetlen helyzete, állam és egyház, anyaország és határon túli magyarság viszonya, magyarságtudat a 21. század elején, vagy éppen a homoszexuálisok házasságának kérdése.

Mindenképp érdemes lenne teret engedni a jelenleg uralkodó világrendszer, a kapitalizmus dolgairól folytatandó eszmecserének is. Az a tény ugyanis, hogy az államszocializmus végre összeomlott, s hazánkban jelenleg demokrácia, kapitalizmus és szólásszabadság van, egyáltalán nem jelenti azt, hogy végre hátradőlhetünk, és nyugodtan élvezhetjük e vívmányokat. Az államszocializmus összeomlásával és a kapitalizmus bevezetésével nem érkezett el a felhőtlen boldogság – sokak által remélt – birodalma.

A jelenlegi kapitalista berendezkedésnek ugyanis a közeljövőben számos, korábban nem tapasztalt kihívásra kell választ adnia. Közülük az egyik legsürgetőbb a globális környezetszennyezés egyre növekvő mértéke. Ha Földünk ökoszisztémájának rongálását nem tudjuk nagymértékben visszafogni - gondolok itt elsősorban a pazarló fogyasztás és az üvegházhatású gázok kibocsátásának radikális csökkentésére -, az ökokatasztrófát nem fogjuk tudni elkerülni.

Az 1989 előtti rendszer összességében nem volt sem fenntartható, sem túlzottan emberbarát; ez a jelenlegi világkapitalizmusról is elmondható, noha az okok némiképp másfélék. Nem kellene-e tehát a magyar pártpolitika felett végre szélesebb horizontot nyitni, és vitákat indítani „globálisabb” témákról, akár a közszolgálati televízióban, szakértelmiségiek (közgazdászok, szociológusok, pszichológusok, történészek, meteorológusok, biológusok) bevonásával?

Már csak azért is, mert mi is egyre inkább „a nagy globális játék” részeseivé válunk.

Fáber Ágoston