Kéthly Anna

Kilóg a lóláb, a mai magyar pártoknak nincsenek konkrét, bátran vállalható mozgalmakban, szervezetekben, szemé-lyekben megtestesülő,  előzményt képező gyökereik. Ezzel a ténnyel kisérelt a minap szembenézni és a helyzetre megoldást találni néhány fiatal baloldali. A hatvanas évek vége lázadó kedvű ifjainak ideálját, Che Guevarát próbálják zászlajukra tűzni. Az ügy körül támadt purparlé legalábbis kétségessé teszi a választás helyességét, azonban nem teljesen haszontalan e dolog mélyére nézni.

Valamikor az ősidőkben a pártok egyszerűen az azonos érdekű, maguk elé közös célokat kitűző személyek, pártolók gyülekezetei voltak, s mint ilyenek az egyik a másiktól jól láthatóan elkülönült. Ékes példája ennek az utóbbi években bizony alaposan lejáratódott Kisgazda Párt története, amely pedig annak idején a nevében szereplő nem kis létszámú réteg érdekeit vállalta, akár tűzön-vízen keresztül is képviselni. De hasonló - széles réteget megjelenítő - csoportosulás volt a maga idejében az ipari munkásság érdekeinek óvására megalakított és a "szociál" jelző valamely alakját nevéből a továbbiakban ki nem hagyó, eredetileg az ipari munkásságot maga mögé gyűjtő szociáldemokrata párt is.

Azután ahogy telt-múlt az idő, és a pártok élére került személyek felismerték, hogy a közös szándékok megvalósításához a politikai hatalom megszerzésén keresztül vezet a legrövidebb út, elindult az eredetileg kitűzött célok eróziója. Nagyon hamar a kezdetben csak eszköznek látszó hatalom megszerzése vált önálló céllá a pártok mind szuverénebben szereplő, professzionális politikusokká lényegülő vezetői számára. Mivel a hatalmat csak kormányzati pozícióból lehet gyakorolni, ehhez viszont akkora támogatottság szükséges, amekkorát általában a valóban teljesen azonos érdekű pártalakulatok nem tudhattak maga mögött. Ezért hígultak fel a pártprogramok, váltak szélesebb csoportok számára is elfogadhatóvá (Németországban például a szociáldemokraták ugynevezett gothai programja, ami szakított a marxizmussal). Sikerült – kisebb nagyobb kompromisszumok árán - növelni a pártok taglétszámát, megszerezni a választásokat eldöntő voksokat. Magyar példát említve, a kisgazdák második világháború utáni első elsöprő választási győzelme annak eredménye volt, hogy az igazán nagy tömegeket jelentő, a radikális változásoktól (és persze a szovjetbarátságtól) írtózó kis egzisztenciákat komolyabb kompromisszumok vállalása nélkül a táborukba tudták gyűjteni,  és még a városi munkásság mérsékeltebb érzelmű szavazóiból is jókorát tudtak maguknak kanyarítani.

Azután négy évtized múltán a jelenség megismétlődött, csak akkor MDF-nek hívták a százféle érdeket képviselők szavazataiból a legtöbbet megszerezni bíró csoportosulást, hogy azután csak a hatalom megszerzését követően derüljön ki, hogy eme alkalmi szerveződés szinte minden tagja más és más lovat szeretne. Valódi egyezség nem köttetvén, innentől kezdve a választásokon a nyájeffektus érvényesült: ha jobbról csattant az ostor balra, ha meg balról, akkor jobbra menekült a választók tömege. A legutóbbi voksolás eredménye sem kivétel a szabály alól, csupán ezúttal a mostani miniszterelnök személyében egy olyan zseniális pásztor állt a nyáj élére, aki úgy tudta oldalba cserdíteni a választókat, mintha az áldás valójában a túloldalról jönne, így sikerült őket magához terelni.

A sok csalódás után lassan magukra ébredő választók elfordulnak a politikától és egyre kevésbé adnak hitelt a politikai osztály tagjainak, tartozzanak azok akármelyik párthoz is. Ezt felismerve,  a politikai vezetők a meglehetősen bizonytalan, elkedvetlenítő jövőkép, a gyötrődésekkel teli jelen helyett mind inkább a múltban, a gyökerekben keresik a követőiket összefogni képes ragasztóanyagot, a közös identitást. Az ellenzék -  nemzeti ünnepeink eredetileg is tiltakozáshoz kapcsolódó természete miatt- e téren komoly helyzeti előnnyel bír, és ez idegesíti is a hatalmon levő koalíciót. Láthatóan kapkodnak, és az eredmény előbb Ságvári, majd most Che Guevara. Lehangoló.

Pedig hozzájuk képest a KGB-s, Rákosi-miniszteres múltja ellenére is a nemzeti egység jelképévé lett Nagy Imre sokkal inkább csillagként kínálná magát a baloldal egére, hogy valamely ma már kevésbé népszerű, s a kommunista ideológiai darálótól magát épségben megőrzött személyt, például Kéthly Annát ne is említsük. Ehhez persze párton, koalíción belül kellene először is tisztába tenni a dolgokat, s visszatérni a szocialista jelző eredeti, a mai viszonyokhoz igazított lényeges értékeihez. Ezek között is a szolidarítás eszméjét volna szükséges legfőképpen feltámasztani, hogy az egykori ipari munkástömegek mai örökösei, a bérből és fizetésből élők széles rétege azt tapasztalhassa, igenis létezik olyan politikai erő, amely őszintén képviseli az érdekeit.

Egy ilyen váltás talán az egész magyar pártrendszerre is jótékony hatással lenne, egy valódi és nagy szociáldemokrata párt a valódi helyükre szorítaná a többieket is, kit jobbra, kit balra, véget vetve a jelenlegi általános ideológiai keveredésnek. Ünnepnek pedig ott volna a régi kényszer-felvonulásos emlékétől megtisztított május elseje, amivel a jobboldal nem tudott sohasem mit kezdeni, és amit eddig háborítatlanul birtokolt Thürmer Gyula és az ő háromhatvanas kenyér nosztalgiájának pártja.

Michnai Attila