Így aztán zsinórban esnek – nemegyszer láthatóan politikai motivációjú – rongálások áldozatává. Városligeti Churchill-mellszobrunk immár harmadjára. Legutóbb a hajdani miniszterelnök emlékműve mellett Antall Józsefének is kijutott a piros festékzuhanyból. Ugyanazon éjszaka csúfították a tettesek fáradt olajjal a második világháborús mementót is. Műtárgyakat rongálni ugyan kevésbé látványos, mint tévészékházat foglalni, parkoló autókat borogatni, de ezért jóval veszélytelenebb is. Emiatt van, hogy nemigen került még bíróság elé közéleti relevanciájú szoborrongálás. Az elkövetők kilétének találgatása helyett magunk is csupán az indítékaikat boncolgathatjuk.

Teleki Pál gödöllői szobrának eltulajdonítóinak szándékai világosak: az értékes színesfém miatt lopták el az ismert földrajztudós, a hírhedt zsidótörvényeket beterjesztő, majd a zsákutcás, egyoldalúan németbarát külpolitika miatti elkeseredésében öngyilkosságba menekülő politikus bronz arcmását. Churchill és Antall esetén azonban a vandálok célja nem haszonszerzés lehetett. A vörös festék szimbólum, amely a politikai alvilág tolvajnyelvében kettős jelentéssel bír. Egyfelől azt, hogy az illetőnek vér tapad a kezéhez, másrészt – s ez a valószínűbb – hogy a nyakon löttyintett történelmi személyiség kommunistabarát. Aligha gondolhatjuk, hogy munkáspárti veteránok kívánták így elismerni a két politikus – nem létező – szélsőbaloldaliságát. Sokkal nagyobb esély van rá, hogy militáns, radikáljobbos városi gerillák „üzentek” ily módon. Áldozataik rokon vonásai is erről tanúskodnak.

Mindketten a parlamentáris konzervativizmus reprezentánsai voltak. Akik szavakban nosztalgiával tekintettek a dicső múlt (a brit világbirodalom, a hajdani Nagy-Magyarország) időszakára, de jelenkori lépéseiket a „common sense” pragmatizmusa mozgatta. Ahogy Churchillnek nem bocsátotta meg sok „britségtudattól” eltelt, Kipling-olvasó rasszista, hogy támogatta az India önállóságát jóváhagyó 1947. február 20-ai Attlee-nyilatkozatot, úgy a lélekben tizenötmillió magyar kormányfőjének szegődő Antallnak se nézték el a pánmagyar irredenták az ukrán alapszerződést.

Persze hazai szélsőjobbunk nem India elvesztése miatt orrol a folyton szivarozó brit kormányfőre. Sokkal inkább avégett, hogy – úgymond – a teheráni és jaltai konferencián (fél tucat másik kisnemzettel egyetemben) odaadott bennünket a szovjeteknek. Ami hazugság. Tudjuk, Churchill mindent elkövetett, hogy a szövetségesek a Balkánon hajtsák végre a partraszállást, megelőzve a Délkelet-Európa felé tartó Vörös Hadsereget. Ha ez 1944 tavaszán megtörtént volna, a Moszkvától független Tito-partizánok nyugati csapatokkal karöltve szabadítják fel Jugoszláviát, s brit-amerikai deszantosok kezére jut Fekete-tengeri hadikikötőktől a ploiesti olajmezőig az összes stratégiai góc. Magyarországon sanszos lett volna az „olasz forgatókönyv”, miszerint a kormány és a hadsereg a szövetséges előrenyomulás hatására a náci megszállók ellen fordul. Ekkor valószínű a Honi Hadsereg varsói felkelésének sikere is. S hogy a nyugatiak nem az Elbánál, hanem a szovjet határon találkoznak a kommunista fegyvertársakkal. Így térségünk nagy eséllyel megmenekül a szovjetizálástól.

Nem Churchillen múlott a dolog elmaradása. Inkább Roosevelt bizonytalankodásán, és – legfőképpen – Sztálin kategorikusan nemleges álláspontján. A diktátor birodalomépítésben, nem demokratizálásban utazott. De ez amúgy is csak ürügy, nem pedig ok Churchill gyűlöletére. Az igazi eredője ugyanaz, mint Antallnál. Hogy mindketten demokraták, mérsékelt jobboldaliak voltak. Az első szabadon választott miniszterelnök – bár jó néhány gesztust tett a pártján belüli szélsőjobbnak – a csurkisták lényegi követeléseit nem teljesítette. 1990-ben „kormányozhatósági paktumot” kötött az SZDSZ-szel, nem volt hajlandó leállítani a privatizációt, a külföldi tőke beáramlását, érdemben korlátozni a jogállami demokráciát. A MIÉP-, Jobbik- és polgári körös rendezvények törzsközönsége árulónak, „bibsi ügynöknek” is tartja Antallt. A mementógyalázásoknak Orbán Viktor számára is lehet némi tanulsága: bármennyire is hajszolja egy demokratikus politikus – amilyen a Fidesz-elnök – a jobbos ultrák kegyeit, nem tud annyit gazsulálni nekik, hogy a végén belőle is ne Likud-helytartó, Moszad-rezidens zsidóbérenc váljék. Csak neki (még) nincs leönthető szobra.