Tetszett a cikk?

Vlagyimir Putyin, minden oroszok elnöke, kénytelen lesz a szűk exportképes termékskálából - elsősorban az olaj-és földgázeladásokból bejövő valuta jelentős részét a „népboldogításra” fordítani. A mesterségesen felpumpált életszínvonal - és a vaskézzel garantált rend – lehet ugyanis a garancia a tömegbázis összetartására. Nem vitás: a Putyin által megteremteni kívánt szisztémának jelentős legitimációs tartalékai vannak.

Hódolat Putyin képmása előtt
© AP
„Oroszország, akár a víz, körülveszi minden oldalról a népeket, azután befedi őket az önkényuralom egyenletes jegével, amely alatt a kalmükökből katonákat csinál, a dalai láma híveiből a pravoszláv vallás védelmezőit, a németekből pedig elvakult orosz hazafiakat.” – írta jó másfél évszázaddal ezelőtt Alexandr Ivanovics Herzen.

Az időközben eltelt, sok évtizednyi múlt távlatának fényében látnokinak tűnő szavak. A dekabristák polgári lázadáskísérletének utódai, a nyugatos reformerek a XIX. században képtelenek voltak megakadályozni, hogy a cári önkényuralom fennmaradjon és az I. világháborúban pusztulás szélére vigye az országot. Kerenszkij 1917. februári demokratikus rezsimalapítási próbálkozása is tiszavirág életűnek bizonyult. A polgári forradalmat a lenini bolsevik puccs tette zárójelbe.

A hetven évig tartó kommunizmus csődje és összeomlása után ismét csak hiú reménynek bizonyult, hogy az orosz társadalom a pluralista fejlődés útjára léphet. A polgárháborús csatazajban született, fogyatékos jelcini demokráciát legvégül saját gyermekkori rendellenességei – a jogállami tradíciók hiánya, az özönvíz gyanánt mindent elöntő korrupció, a dilettáns gazdaságpolitika – vitték sírba. Helyén a bonapartista rendőrállam és paternalista demagógia keverékeként létrejött a Putyin de facto egypártrendszere. Úgy látszik, Moszkva - rövid-és középtávon legalábbis - nem kíván a valódi népuralmat gyökereztetni. Kérdés, miként reagáljon erre a demokráciát a civilizált politizálás alapfeltételének tekintő Nyugat – amelynek immár hazánk is része?

„Vlagyimir Putyin egypártrendszert szeretne kiépíteni, de túl korai megítélni, hogy az egyszemélyes kormányzás diktatúrát jelent-e majd… jelenleg Oroszország Szaúd-Arábia európai megfelelője: növekvő ereje mindössze az energiahordozókon alapul, a gazdaság egésze nincs jó állapotban, a politikai rendszer korrupt, az emberek életkörülményei rosszak.” – nyilatkozta Richard Holbrooke, Hillary Clinton demokrata elnökjelölt-aspiráns külpolitikai tanácsadója a Magyar Távirati Irodának. Holbrook olyan keményen fogalmaz, ahogy egy volt (és netán leendő) diplomata teheti. A szaúdi rendszerrel vont analógiával beletrafált a lényegbe. Bár Oroszhon évszázadok óta nagyhatalom (mi több, szuperhatalom) a gáz-és olajexporton, nyersanyag-értékesítésen alapuló monokultúrás gazdasága alárendelt szerepre kárhoztatja a globális méretű játszma porondján.

Hiába próbálták többször is utolérni az euroatlanti kultúrkört. Máig nincs versenyképes orosz számítástechnika, autóipar, műszergyártás, géntechnológia, elektronika, távközlés. A tőzsdén se igen jeleskednek az orosz tulajdonú cégek. Így Moszkva – innovatív és kreatív ágazatokban gyengén szerepelve – csak piacon kívüli nyomásgyakorlással (újrafegyverkező kardcsörtetés, gázpiaci zsarolás, beavatkozás a volt szovjet tagállamok politikájába) képes időleges diadalt aratni. Ezek közül leginkább a kék láng árával tud hatással lenni az Unióra. Csakhogy az energiafegyver gyorsan kicsorbul, és bumerángként visszaüt. 1973-ban, az OPEC vezetői szentül hitték: embargójuk révén térdre kényszeríthető (de legalábbis meggyengíthető) az Izrael-barát Nyugat. Kétségtelen, az árrobbanás következtében megugró kőolajár hatalmas bevételhez juttatta az Öböl-parti arab monarchiákat. De a könnyen jött pénzt hamar felélték. Szabadpiaci felzárkózás helyett jóléti kiadásokba ölték a petrodollárok milliárdjait. Így konzerválták a feudális társadalomszerkezetet (patriarchális családmodell, anakronisztikus rablógazdálkodásból eltartott dologtalan tömegek), s borítékolható lett eme tespedt közösségek instabilitása, a fundamentalizmus ópiumára való rászokásuk. Maradt tehát az „Első Világgal” szembeni alárendelődés vagy frusztrált lázadás. (A Kis Tigrisek fordítva csinálták: először a hangyaszorgalmú, piacképes értéktermelés, csak utána a létnívó-ugrás. De ott is csak úgy sikerült, hogy a nyugati tőkeakkumuláció „feltörte” a zárt ázsiai társadalmakat.)

A keleti szláv hagyománynak nem integráns alkotóeleme a hatalommal szembeni kritikus attitűd, a pártok versenyén, eszmék és áruk szabadpiacán alapuló demokráciakép. Az orosz kisember keserű tapasztalatai is azt sugallják: a szabadság zűrzavarral, biztonsághiánnyal jár, ennek pedig több a kára, mint a haszna. Így az „önkényuralmi szélcsend” alatt nem kérdi, miből a viszonylagos jólét, fenntartható-e, hanem örül neki. Ennek logikus folyománya a demokráciaimport perspektívátlansága. Csakhogy e ténynek a szaúdiaknál komolyabban ható okozatai lehetnek. Rijádnak ugyanis nincs atomarzenálja. Moszkva viszont olyan gazdasági törpe, aki másodállásban katonai óriás is. Primer üzemanyag-exportőrként a másodrangú beszállító szerepre kényszerülne. De katonai fenyegetés (valamint ipari kémkedés, embargószagú gazdasági kalózkodás) révén helyet igényel magának a páholyban.

Komoly nézetkülönbségeket generált az Oroszország határainak közelébe telepítendő rakétapajzs. Moszkva úgy véli, a dolog ellene irányul, amit az ötletgazda USA cáfol. Legyünk őszinték: a pajzs Moszkvára is szegeződhet. Már azon esetben, ha támadólag lépne fel az Unióval szemben. Amennyiben viszont – ahogy Putyinék nem győzik hangsúlyozni – az oroszok lemondtak a fegyveres agresszióról, ugyan mi jelentősége van annak, hogy egy defenzív, elhárító hadászati mechanizmus telepítésre kerül? Egy országnak, amelynek jogelődje – nemcsak Európában, de világszerte – megszállóként, a terroristák patrónusa, az afroázsiai diktátorok segítője gyanánt, saját pártállami önkényének exportőreként lépett fel, talán nagyobb méltányosságot kéne tanúsítania. Például, hogy elhiggyük, nincsenek hátsó szándékai. Emellett persze Oroszországgal lehet tárgyalni, üzletelni, egyezkedni. Ugyanúgy, ahogy Kína vagy Szaúd-Arábia esetén. Annak szem előtt tartásával, hogy berendezkedésük miatt erősödésük kockázatot is jelenthet a demokráciák nemzetközi közösségének. Főleg, hogy tudjuk: egy zsarnok(ság)nál az adott szó mindig relatívabb az írott társadalmi szerződéseken nyugvó jogállamnál.

Papp László Tamás

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!