Puskás Ferenc

Borsi-Kálmán Béla Kelet-Európa (mindenekelőtt a Balkán és a magyar-román viszony) históriájával foglalkozó történész tizennyolc és húsz éves kora között maga is aktív labdarugó volt. Előbb a Csepel, majd - a hatvanas évek végén - néhányszor a Ferencváros első csapatában is játszott, Albert Flóriánnal. A másik magyar futball-legendával együtt. Ideális körülmények ahhoz, hogy megírja Az aranycsapat és a kapitánya című rendkívül érdekes, az eddig született, bőséges irodalmat szintetizáló és új következtetésekkel megkoronázó, gazdag fényképanyagot is publikáló kötetet.

A szerző, történész és nem sportújságíró, így képes az Aranycsapatban, illetve alig két éve meghalt Puskás Ferenc személyiségében meglátni azt, ami a huszadik századi magyar kollektív tudatban a sportlegendát egyetemes érvényűvé emeli, egyszeri és megismételhetetlen legendává.

A labdarúgás társadalomlélektani szerepe az utóbbi két évtizedben került a történészek és írók – közülük is elsősorban a sportot egykor szintén aktívan űző Esterházy Péter - érdeklődésének középpontjába, de már jóval régebben felkeltette a legnagyobb szellemek érdeklődését. Albert Camus-nek tulajdonítják a híres mondást: „Mindazt, amit végső soron az erkölcsről és a férfiak kötelezettségeiről tudok, azt a futballnak köszönhetem.” Dél-Amerikán kívül éppen Magyarország az, ahol a foci nemzeti üggyé válhatott, ráadásul nálunk éppen akkor, amikor a hazafiság megélésének egyetlen, a politika által nem manipulált módja a válogatott csapatnak való szurkolás volt.

Ebben a szimbolikus, ugyanakkor eltorzul térben az Aranycsapat, és vezetője, a zseniális Puskás Ferenc szinte az egyetlen legitim tekintélynek számított, s ez a külföldiek számára is nyilvánvaló volt. Nem véletlenül idézi Borsi-Kálmán Béla egy német sportújságíró szavait: „A londoni győzelem és a svájci világbajnokság közötti hat hónapban Puskás Ferencnek nagyobb szava volt Magyarországon, mint egy miniszternek. Egy hajó kapitányához hasonlított, aki nemcsak a legénységgel, de a hajótulajdonossal is közli a parancsait, és ha egy magas rangú kormányhivatalnok bármilyen okból a válogatott ellen fordult, elég volt Puskás közbelépése, hogy elhallgattassa, mert a kapitány embereivel már úton volt a világbajnokság felé.”

Borsi-Kálmán Béla a tudóstársak, mindenekelőtt Hadas Miklós és Karády Viktor megállapításait elfogadva állítja, hogy a szurkolók között közösséget teremtő, futball iránti rajongás Magyarországon már a huszadik század első harmadában érezhető volt. Azaz, a futball-győzelmeknek kellett lelki-tudati ellensúlyt képezniük a 19. században gyökerező romantikus magyar ábrándok elpárolgásával szemben. Ugyanakkor a futball a nemzeti asszimiláció kohója is volt, hiszen a nemzeti válogatott a különböző identitású budapesti kerületek rivalizáló csapatainak, mindenekelőtt a Ferencvárosnak és az MTK-nak a legjobb játékosaiból került ki, így legalábbis szimbolikus értelemben, magyar hazafiakká tette a legtehetségesebb zsidó és sváb származású játékosokat is.

Puskás Ferenc, akinek az apját még Purczeld Ferencnek hívták, taksonyi sváb lakatos és kecskeméti magyar lány gyermekeként látta meg a napvilágot 1927-ben. Kispesten, a focipálya mellett cseperedett fel, vált azzá a tüneményes tehetséggé, aki elkápráztatta a világot. Sikereinek elemzésekor, és a személyéhez tapadó történetek felidézésekor a szerző rendkívüli hasznát veszi annak, hogy aktív labdarúgóként maga is megtapasztalta, milyen tulajdonságok tesznek valakit kapitánnyá, vitathatatlan tekintéllyé. „Egy futballcsapat, különösen magasabb szinten, lényegében alig különbözik egy gladiátor-különítménytől: ez is, az is fiatal, egészséges férfiak gyülekezete, külön belterjes, írott és íratlan regulákkal. S persze szigorúan betartandó, naponta, a gyakorlásokon ellenőrzött erőrangsorral és hierarchiával.”

A szerző szemügyre veszi Puskás 1956 utáni pályafutását is, összeveti azt Albert Flórián, Varga Zoltán és Zinadine Zidane karrierjével. Megállapítja, hogy nemcsak a valóban briliáns tehetségű Varga Zoltán, de az Aranycsapat két egykori tagja, Kocsis és Czibor sem volt képes véghezvinni Spanyolországban mindazt, amire csak Puskás-Pancho volt képes, vagyis hogy a beilleszkedjen a Reál Madridba, és ott Di Stefanoval együtt egy egész ország bálványa legyen.

Puskásnak Rákosihoz és Farkas Mihályhoz, majd Francohoz és egyáltalában a hatalomhoz fűződő kapcsolatáról sok legenda kering ma is. Arról azonban kevesen tudnak, hogy egy lisszaboni meccs után felkerekedett, és a számkivetettségben élő idős Horthy Miklóst meglátogatta Estorilban, abban a villában, amelyet Salazar bocsátott az ex- kormányzó rendelkezésére. A párbeszédre később Puskás így emlékezett: Horthy ábrándozva: - Mostanában gyakran álmodom Budapestről…Öcsihez fordulva megkérdezte: Milyen most gyönyörű fővárosunk? Puskás válasza: - Miklós bácsi, ne bánkódjon….ahhoz képest egész jól néz ki…”

Pelle János