Papp István. A munkavédelemben vártak tőle helytállást. |
Egyelőre annyit tudni, hogy csak úgy, szimplán kedveztek bizonyos cégeknek a szankciómentességi dokumentumokkal. Nehéz ugyanakkor elhinni, hogy ez mindenféle ellenérték nélkül, szívességi alapon zajlott. (A közéleti-gazdasági szálakat érintő arcátlan csend is meglehetősen fültépő.) Ők persze csak közepes fogásnak számítanak a hivatali panamák csúcsragadozóitól nyüzsgő magyar tengerben.
A bürokrácia rutinos ügyfeleinek (és szenvedő alanyainak) köztudomású tapasztalata a megvesztegethetőség. Hogy miért? Az okok csak látszólag nyilvánvalóak.
Mikor közigazgatási tisztviselők vesztegetésgyanúval őrizetbe kerülnek, a nagyközönség felháborodik, szigorú büntetést óhajtva. A buszon, kocsmában, váróteremben fodrásznál társalgó átlagember látszólag őszintén elítéli. Valójában erkölcsi álláspontjának következetessége - tisztelet a kivételnek - igencsak megkérdőjelezhető. Ugyanis miközben harsányan ekézi a vesztegetést, protekciót, jogtalan előnyszerzést, ha olyan szituációba kerül, melyben – csúszópénz fejében – jogsértő, de haszonnal kecsegtető ügyintézést kínálnak fel neki, általában belemegy a dologba.
Korrupció természetesen mindenütt van. Teljesítmény-és versenyközpontú nyugati államokban is létezik „közhivatali bűnözés.” De a rendszer logikája olyan, hogy pusztán vesztegetéssel nem képes valaki behozhatatlan előnyre szert tenni. A piac törvényei, ha nem is szüntetik meg, de hathatósan ellensúlyozzák a kontraszelektív tendenciákat. Ráadásul a demokratikus nyilvánosság fejlődése, ellenőrző szerepe eleve megnehezíti az ilyen ügyletek kivitelezését. A nyugati politikus, ha görbe utakra lép, rafináltan összetett eszközök bevetésével tudja csak megúszni a lebukást. Az így begyűjthető nyereséggel arányos kockázatot muszáj vállalnia. Mert a nyitott társadalom spontán kontrollközege ellene dolgozik.
Viszont gyökeresen másként élte meg ugyanezt a hiánygazdaságban szocializálódott polgár. Bizarrul hangzik, de ’60-as évek „legvidámabb barakkjában”, azaz Magyarországon az előtörő - és a rendszerváltásra óriássá izmosodó - korrupció az alattvalók nézőpontjából gyakran valamiféle fejlődés, a rezsim puhulásának jele volt. A Rákosi-korszakban pénzzel ritkán lehetett bármit elintézni. Mivel az áru-és szolgáltatásínség olyan rendkívüli volt, hogy a fizetőeszköz eleve nem ért semmit, a termékek oroszlánrésze jegyre volt kapható, vagy még arra sem. A luxusjavakat, előjogokat szigorúan a politikai lojalitás alapján adták. Többet ért a jó káderlap, mint a ropogós bankó. A korrupció megállt a primitív feketepiaci cserekereskedelem fölötti szemhunyás és a hatalmi kegyosztogatás szintjén.
Az 1968-as gazdasági reformkísérlet piacosító törekvései (és az azt megelőző „kis háztáji agrárkapitalizmus”) következményeként a pénz némileg visszanyert vásárlóerejéből, az állam kínálta szolgáltatásoknak megteremtődött egyfajta relatív bősége. Ez nagyjából azt jelentette, hogy volt már a kényelmi cikkeknek, adományozható jogoknak bizonyos elosztható mennyisége. De persze korántsem annyi, hogy mindenkinek jutott volna, akinek igénye lett volna rá. Hogy ki, mikor (és milyen feltételekkel) kapjon autó-vagy lakáskiutalást, OTP-hitelt, üdülési jogot, telekbeépítési engedélyt, maszekként helyiségbérlési vagy büféüzemeltetési lehetőséget, a pártállamot szolgáló hivatalnokok döntötték el.
Haszonélvezők és vesztesek (Oldaltörés)
A korrupciót divatos úgy ábrázolni, mint amely válogatás nélküli sújtja a népet. Holott a lakosságnak azon szegmense, mely ismerte a bennfentes ügyintézőt és leszurkolta neki a megfelelő jutalékot, ugyancsak haszonélvezője lett a rendszernek. Számtalan ember kapott juttatást úgy, hogy a papíron felsorolt kritériumok (társadalmi hasznosság, rászorultság, képesítés) alapján nem (vagy csak jóval később) lehetett volna része benne. Milliók jöttek rá, hogy az újraelosztás folyamata pénzzel befolyásolható. A világháború és a kemény diktatúra időszakával szemben, mikor az állam jószerivel csak elvett a polgáraitól, most legalább – némi mellékes fejében - adott is valamit. Tetejébe pedig – mivel a központosított, tervgazdasági ellátás alapjaiban ésszerűtlen, méltánytalan volt – még az se mondható, hogy a szabályok betartása feltétlenül igazságosabb döntést eredményezett volna.
A kisember vélt vagy valós igaza csak a kenőpénz útján győzhetett. Sokszor épp vesztegetéssel tudtak hatástalanítani egy öncélúan basáskodó intézkedést. Itt jutunk el a posztkádári gazdasági korrupció alapkövéhez. A pártállami éra folyamatosan tett ugyan pragmatikus engedményeket a kisvállalkozói magántulajdonnak. De alapjaiban, ideológiai okokból piac-és tőkeellenes volt. A trafikos, gebines, kifőzdés, lángos-és pecsenyesütő, kisiparos, építési vállalkozó iránti össznépi ellenszenvet, irigységet a diktatórikus hatalom időnként meglovagolta. Alkalomadtán „nyerészkedés” vádjával lecsaptak rájuk. A kistőkés, ha azt akarta, hogy nyugta legyen az őt zaklató hatósági közegek, népi ellenőrök, önkényeskedő hivatalnokok rajától, akkor is tejelt, ha nem is volt sáros. Tudván: amennyiben nincs hiba, majd csinálnak. A korrupció egyfajta védelmi pénzzé alakult. Az lett gyanús, azt nézték ki a hivatalból, azt zaklatták, aki becsületesen, csúszópénz nélkül akart boldogulni.
A túlszabályozó és túladóztató állam vállalkozónyomorító jellege tartalmilag nemigen módosult a rendszerváltással. Mivel a zegzugos bürokrácia feltételrendszere a tőke-és szakemberhiányos hazai építőiparnak szinte betarthatatlan, nyugisabb a kölcsönös hazugságon alapuló rendszer. Ahol a szolgáltató úgy csinál, mintha eleget tenne a jogszabályoknak. Az ellenőr pedig úgy tesz, mintha elhinné. Közben pedig – jobb a békesség – gazdát cserél egy kibélelt boríték. „Mennyit kell itt fizetni az orvosnak?” – kérdi a páciens, rögtön a kórterembe való belépés után. S amint megtudja a tarifát, becsúsztatja a megfelelő zsebbe. A jobb bánásmód, a soronkívüliség, a kivételezés reményében. Ugyanez zajlik az építő-kivitelező szakmában is. Mindezt önmagában ellenőrzéssel (vagy a korrupciószagú ellenőrök leváltásával) felszámolni nem lehet.
Rendszerszintű változások kellenek. Például a vízfejű bürokrácia létét igazoló (visszaéléseit lehetővé tévő) adminisztrációs túlterhelés, a fojtogató adóprés enyhítése. Ama szemlélet meghaladása, amely a tőkét fejőstehénnek gondolja, melynek legfőbb feladata a túlfejlett, torzszülött állam irodagépezetének adó-és kenőpénzzel való olajozása. És a tömegek rádöbbentése arra: nincs morális joguk elítélni a nagyvállalkozó (és hivatalnok) korrupcióját, amíg ők is kiélvezik ugyanezen rendszer előnyeit: pénzért vett rokkantnyugdíj, mozgássérült-igazolvány, fiktív igazolással kapott szociális támogatás, makkegészségesként vesztegetéssel kijárt táppénz, a biztosítási kárbecslő megkenésével felkerekített összeg és még sorolhatnánk.
A korrupció egy régi tradíciójú demokráciában doppingszer. Melyet a tehetségében, képességében nem bízó, de gátlástalanul nyerni akaró piaci versenyző használ. Nálunk viszont az illegális teljesítményfokozó használatára, rendellenességeivel, maga az állam kényszeríti rá mindazokat, akik indulni szeretnének a „futáson”.
Papp László Tamás
