„Néhány évvel ezelőtt még az elvilágiasodást tartottuk szinte az egyetlen veszélynek. Bár továbbra is jelen van népünk körében ez a fogyasztói szemlélet, az élvhajhászás és a hedonizmus bálványa, ma az újpogányság szelleme is erősödik” – így a pásztorlevél, amelyet vasárnap olvastak fel a katolikus templomokban. Eszerint, ahogy az István halála utáni időkben tette, most is támadja a kereszténységet a pogányság.

A kommunista évtizedek alatt nem ez volt az egyház fő gondja. Akkor, mint a körlevél fogalmaz, „próbáltak mindent elfelejtetni, ami magyar és keresztény azonosságunkat erősítette. Kisebbrendűségi érzést tápláltak belénk, azt sulykolták, hogy utolsó csatlósok vagyunk, nacionalisták és soviniszták. Ehhez újabban a kirekesztő és a rasszista jelzőt is hozzáteszik”. E jelenség elemzésébe a körlevél nem megy bele (ahogyan a kommunista hatalommal való egyházi együttműködésre sem tér ki), csupán annyit jegyez meg, hogy mindezeket „a szeretettel ellenkező magatartásokat” határozottan elutasítja.

A magyar katolikus püspöki kar. A felvétel a Vatikánban készült. © manguszta.weblapja.com

A püspöki körlevél szerint a magyarság ezután következő, egyébként örvendetes öntudatra ébredésének is megvannak a vadhajtásai. „Ezek közé tartoznak a Jézusról és Szűz Máriáról szóló tudománytalan állítások. Ilyenek pl. a »Jézus, pártus herceg« elmélet, vagy a táltosok, a sámánok és a pogány ősmagyar vallás egyéb valós vagy vélt elemeinek újraélesztése. "Olykor még a legnemesebb hagyományőrző mozgalmakat is felhasználják arra, hogy a pogányságot népszerűsítsék.”

Hagyományörző szittya táltos. A püspöki kar nem nézi jószemmel. © magyaretimologia.extra.hu

Bármilyen sokan legyenek is az ősmagyar-táltos-szittya vallás lelkes hagyományőrzői, korántsem egységesek. Nincsenek erős egyházaik sem, jószerivel inkább a szélsőjobboldali tömegkultúra fogja össze őket, sok mindent befogadva és népszerűsítve az enyhén szólva vegyes tanokból – attól kezdve, hogy az István nevet és a kereszténységet felvett Vajk volt a magyarság első árulója, azon keresztül, hogy Dobogókő a Föld szívcsakrája, s a Pilisben ennek a pozitív energiái hatnak, egészen  a sumér-magyar nyelvrokonságig és Jézus magyarságáig. Nem sokkal a rendszerváltás után, 1993-ban, egy akkori jobboldali, független parlamenti képviselő, amikor egy interjúban Isten választott népéről esett szó, azt kérdezte tőlem: „miért pont a zsidó? Miért nem a magyar?!”.

Sok mai „hagyományőrző” gondolkodik hasonlóan, nem is kérdezve, hanem állítva, hogy Jézus szittya pártus királyfi volt, Isten választott népe pedig, bizony, nem a zsidó, hanem a magyar. Egy magyar hitű asszony egy rövid videón, amelyre az elmúlt három évben, amióta fent van a hálón, százezres nagyságrendben kattintottak, egyebek között azt mondja: „az utolsó időkben vagyunk, nem sok van már hátra ebben a formában az emberiségnek, mert Krisztus jön le másodszor”. Tizenöt éven belül az asszony szerint az „Antikrisztus Sátán” háborút provokál, s „isteni parancsra akkora földrengés lesz, hogy óceán alá kerül Amerika is meg Európa is”. Ilyenformán pedig a Kárpát-medence lenne a második Ararát. Mi életben maradunk, mert Isten kiválasztott népe a magyar, „mivelhogy Krisztus magyar volt”. Ezt tanította például a köreikben nagy tekintélynek örvendő sumerológus, a 2007-ben, 98 évesen  elhunyt Badiny Jós Ferenc is. Szerinte „az Úr Jézus nem volt zsidó, hanem a mah-gar nép samar-subar törzséből származott, és így az Úr a mi mah-gar népünk testét öltötte magára”.

Jelenits István © piarista.hu

Az ilyesfajta nézeteket a katolikus egyház már jóval a püspökkari körlevél kibocsátása előtt is igen kritikusan szemlélte. Mások mellett például Jelenits István piarista, illetve Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetes írt a szittyakereszténységet bíráló tanulmányokat. Az egyházban – ahol a papok jó része természetesnek veszi Szűz Mária és a Boldogasszony azonosítását – régóta berzenkedtek például ama nézet ellen, amely szerint még a karácsony szó, sőt az ünnep is a szittya hunoktól, illetve magyaroktól eredne. Sok mai „ősmagyar” gondolja ugyanis, mégpedig teljes meggyőződéssel, hogy a karácsony szó a kerecseny, vagyis a kerecsen szóból származik – ma a turulmadarat általában a kerecsensólyommal azonosítják –, s hogy a kerecseny ünnep eredetileg a turulmadár röptetésének az ünnepe lett volna. E nézet szerint tehát, ha nem lenne turul, karácsony sem lenne a világon.

A hosszú ideig érlelődött püspökkari körlevél nem csupán az ilyen, szittya vélekedéseket bírálja. Elítéli a liberalizmust, vagyis a „halál kultúráját” is. E kifejezést II. János Pál pápa kezdte használni, arra a magatartásra utalván vele, amely elnéző az abortusszal és az eutanáziával kapcsolatban. De az egyházat a „szélsőséges liberalizmusban” nemcsak ez zavarja, hanem az is, hogy „a relativizmus diktatúráját erőltetik ránk”, illetve, hogy „tagadja vagy relativizálja a férfi és a nő különbségét, valamint a házasságot és a családot”. A liberális teológiáról, a katolicizmuson belüli liberális tendenciákról a körlevél mit sem mond – talán azért, mert nem tartja őket szélsőségesnek.

Végül aggodalmát fejezi ki a körlevél amiatt a felfogás miatt is, amelyet így szoktak megfogalmazni: „vallásos vagyok a magam módján”. A püspökkar szerint azonban „csak akkor vagyunk és maradunk katolikusok, ha az Egyház élő hitével összhangban hiszünk.” A püspöki konferencia ezzel igen szigorú mércét állít a hívek elé, ugyanis vallásszociológiai felmérések egész sora mutatta ki az elmúlt évtizedekben, hogy mind Magyarországon, mind világszerte a katolikusoknak is egyre növekvő hányada hívőnek, sőt vallásosnak tekinti ugyan magát – de csak a „maga módján”.

Gerlóczy Ferenc