Syrius-örökség: nem kell a zenevilág mai urainak?

2009-ben két fájdalmas eseménye is volt a magyar pop-rockzenei életnek. Cseh Tamást eltemettük, a Syriust pedig nem hagytuk feltámadni, holott lett volna rá alkalom. Tavaly novemberben volt negyven éve, hogy megalakult a zenekar, s ebből az alkalomból megjelent egy olyan hiánypótló kiadvány is, amelynek alapján lett volna rá mód, hogy ezt a legendás formációt is elhelyezzük a magyar zene- és kultúrtörténetben. Erre azonban nem került sor (igaz, életének utolsó éveiben Cseh Tamásra is kevesen figyeltek oda). Sem a „szakma”, sem a média nem tartotta fontosnak, hogy méltón megemlékezzen a jubileumról, a páratlan kiadványt pedig egyenesen agyonhallgatták, miközben jelentéktelen, fröccsöntött sztárok és eldobható lemezeik kaptak tévé- és sajtónyilvánosságot és érdemtelenül sok reflektorfényt.

Az 1969 novembere és 1973 májusa között létezett „Nagy” Syrius – Baronits Zsolt (szaxofon), Orszáczky Jackie Miklós (ének, basszusgitár), Pataki László (billentyűs), Ráduly Mihály (szaxofon, fuvola) és Veszelinov András (dob) – tehát lényegében még mindig underground státuszban létezik, s néha valóban az az ember érzése, hogy pop-rock vonalon nálunk megállt az idő.

A hivatalos kultúrpolitika intézményei, illetve az ott dolgozó hivatalnokok negyven évvel ezelőtt is legfeljebb tudomásul vették (megtűrték) ezt a maga idejében világszínvonalú formációt, amelyet itthon az MHV, az Interkoncert és más intézmények teljhatalmú urai gyakorlatilag perifériára szorítottak, a sajtóban pedig elhallgattak. Ennek eredményeként aztán a zenekarnak mindössze egy, 2000 példányban kiadott, angol nyelvű lemeze (Devil’s Masquerade) jelent meg, azt is Ausztráliában vették fel, ahol a kritika szerint a Syrius nagyon „rávert” a korabeli, trendi angolszász zenekarokra.

Minderről azonban itthon alig lehetett hallani, mint ahogy a hazatérő zenekar körül is fogyni kezdett a levegő, aminek következtében a folyamatos mellőzés és a zenei-kulturális életben is kialakult „ellenreformáció” hatására a Syrius 1973 őszén feloszlott. Tagjai közül Orszáczky Jackie és Ráduly Mihály külföldön folytatták a pályafutásukat, s évtizedekig nem is tértek haza.

A Syriust a következő évtizedekben mindinkább egyfajta mitikus rajongás vette körül, ám korabeli rádió- és koncertfelvételeit nem adták ki, majd a rendszerváltást követő két évtizedben olyan válogatások jelentek meg, amelyek a zenekart övező legendáról (miért volt a Syrius „nagy”, s miért voltak emlékezetesek a koncertjei) nem lebbentették fel a fátylat. A biztos profitra hajtó kiadók ezt a munkát azóta sem végezték el, a kallódó felvételeket sem gyűjtötték össze, holott a legendás előadók legendás koncertjeit azóta hangzó és képi anyagok formájában egymás után nyilvánosságra hozták (A Beatles Hamburgban, Bob Dylan Newportban, Jimi Hendrix Woodstockban, a Rolling Stones a Hyde Parkban, Elvis Presley Las Vegasban), s ezek a felvételek is részei lettek az életműveknek, illetve a rocktörténetnek.

A Syriusnak is voltak legendás koncertjei, pillanatai (Bercsényi, E Klub, Egyetemi Színpad, Derkovits Klub Bem Rakpart), ám ezeket az utókor 2009-ig csak az „öregek” visszaemlékezéseiből ismerhette. A zenekar utóéletének mostoha sorsát látva, kevés remény volt arra, hogy a régi emlékeket dokumentálva is felidézhessük. Orszáczky, Baronits, Veszelinov időközben meghalt, Pataki külföldön dolgozik, a nemrégen hazatelepült Ráduly pedig visszavonultan, a világtól elzárkózva él. Tavaly azonban felröppent a hír, hogy – afféle utolsó mohikánként – Ráduly mégis hozzákezdett a zenekarral kapcsolatos emlékek felkutatásához, készült egy honlap is (www.syriusegyuttes.hu), felhívására pedig nagyon sok olyan korabeli amatőr felvétel (ötven óra zeneanyag, 400 fotó) gyűlt össze, amely alkalmas arra, hogy a fiatalabb generációk is szembesüljenek a legendával.

Rádulynak – Pataki László támogatásával és a barátok segítségével – sikerült felkutatnia és egy dupla albumon (Syrius anno Live), 100 oldalas fotómelléklettel kiadnia a zenekar eddigi legteljesebb anyagát. (A kiadványnak korlátozott példányszámban készült egy tripla CD-s változata is, amelyet a barátok, gyűjtők, segítők kaptak, s ezen a Széttört álmok című szvit koncertváltozata is hallható). A két CD időtartama 134 perc, a szvité 51 perc. A legrégebbi felvétel 1971 decemberében, az utolsó másfél évvel később készült. A válogatásnál döntő szempont volt, hogy a hallgató átfogó képet kapjon a zenekar tudásáról, megszólalásáról. Az eredeti anyagon nem változtattak, csupán technikailag - nagyon ügyesen - feljavították. Ez azért volt alapkövetelmény, mert a Syriusnak nemcsak a zenéje volt fenomenális, hanem a koncertek hangulata is.

Ahogy a kiadványhoz mellékelt füzet elején olvasható, a Syrius nemcsak egy zenekar, hanem gyújtó- és gyűjtőpont, közösség is volt. „Mi annak idején nagyon sokat kaptunk a Syriustól (zenét, világképet, hitet, emberséget) és örülünk, hogy most az egykori koncertek felvételei révén valami keveset visszaadhatunk.” S valóban ez történik, a zenéket hallgatva az ember újra ott ül a Bercsényi kolesz ebédlőjében, ott tolong az E klub bejárata előtt, türelmesen várakozik a Derkovits Klubnál.

A dalok hallgatása egyben időutazás is, felidézhetjük a Nagy Generáció tagjainak kollektív élményét. Azokét, akik 1968 után még évekig az hitték, hogy húsz esztendejük hatalom, akik nem akartak állni, ha futnak a percek, azokét, akik úgy gondolták, hogy tiszta szívvel át lehet vinni a szerelmet a túlsó partra, s fényes szellőként – kudarcot vallott apáikkal ellentétben – meg lehet forgatni a világot. Ezért nyugodtan elmondhatjuk erről a kiadványról, hogy páratlan kultúrkincs, amely az eleddig utolsó magyar reformkor zenés dokumentuma is egyben. Az a kiadvány, amit így szoktak ajánlani: vedd meg apádnak, aztán lopd vissza tőle, mert úgyis megveszi magának. Igen, tartozunk ennyivel magunknak, a Syriusnak! Fehér babáinknak, egykorvolt barátainknak, a jobbik énünknek!

Sebők János