A képviselőjelölt-állítás jelenlegi rendszerét nehezen lehetne tökéletesnek nevezni. Az ajánlószelvényekkel kapcsolatos visszaélések (magyarul bűncselekmények) választásról választásra egyre súlyosabbnak tűnnek, miközben adatvédelmi szempontból enyhén szólva is visszás helyzetet eredményez a törvény szövegének megfelelően gyűjtött „kopogtatócédulák” adatainak további hasznosítása. Sokan kimondták már, hogy ez a szisztéma szakmai szempontból megbukott, hiszen sem a demokrácia stabil működéséhez, sem a polgárok választási szabadságának védelméhez nem járul hozzá. Sőt, a szelvények elrablásával, másolásával, továbbadásával, illetve a rajtuk szereplő személyes adatok illetéktelen kezelésével és a választói adatbázisok jogellenes összeállításával a politikai szereplők minden jel szerint tudatosan sértik meg a demokrácia talán legfontosabb alapkövét, az egyenlő és titkos választás jogát.

A fentiek miatt kétségtelen, hogy a jelenleg alkalmazott ajánlási szisztémát módosítani kell, a mindenki számára nyilvánvaló visszásságokat meg kell szüntetni. Ezek közül néhányat – így például az adatvédelmi biztos által is ajánlott, a szavazók személyes adatai védő változtatásokat  akár már rövid távon is be lehetne vezetni. A rendszer teljes revízióját szorgalmazó indítványoknak azonban kevés esélyük van a megvalósulásra. Ide tartozik a többek által javasolt kauciós rendszer bevezetése, legalábbis a belátható jövőben aligha számíthatunk rá.

Az Unió számos országában alkalmazott kaució hazai bevezetésének lehetőségei, a letét mértékének helyes megválasztása, illetve a mellette alkalmazandó egyéb garanciális megoldások sem konfliktusmentesek. E módszer bevezetése előtt korántsem a politikatudományi szakmai viták képezik a legkomolyabb akadályt. Ahogy a „történelmet a győztesek írják”, ugyanúgy írják a választások nyertesei a választási törvényeket. Márpedig a nyertesek – akik időt és erőforrásokat nem kímélve alkalmazkodtak a jelöltállítás mai modelljéhez, és sikeresen ki is aknázzák annak lehetőségeit – bizonyosan nem érdekeltek a rendszer gyökeres átalakításában. Az ajánlás módja ugyanis nem csupán egyszerű technikai szabály, hanem a választási rendszer egészéhez hasonlóan strukturálja is a politikai versenyt, így nemcsak kárvallottjai vannak e szisztémának, de nagy nyertesei is.

Erődemonstráció

Míg az 1990 utáni választások során az ajánlószelvények gyűjtése egyszer sem vált a kampány meghatározó elemévé, addig idén a verseny egyik legfontosabb dimenziója lett. A változás a meggyengült kormányzati legitimitással szembe állított jobboldali „erőkultuszra” és a radikálisok minél gyorsabb bizonyítási vágyára vezethető vissza. A Fidesz és a Jobbik a cédulák gyűjtésének első pillanatától kezdve nyíltan presztízskérdésként kezelte a jelöltállítást. A Jobbik vezetése rendkívül jó helyzetértékelési képességről tett tanúbizonyságot, amikor úgy döntött, hogy az ajánlószelvények rekord gyorsaságú összeszedésével demonstrálja, a pártszervezet kiépítését illetően már régen nem az MSZP-vel, hanem a Fidesszel játszanak egy ligában.

A Jobbik által ledobott kesztyűt az – erős pártot feltételező, erős kormány jelszavával kampányoló – Fidesznek mindenképpen fel kellett vennie. Súlyos hiba lett volna a részéről, ha a radikálisok saját terepén, a gyorsaság tekintetében veszi fel a harcot. Ha ugyanis a Fidesz esetleg néhány nappal meg is tudta volna előzni kihívóit, azzal csupán azt érte volna el, hogy maga mellé emeli radikális riválisát. A kétmillió cédula összegyűjtésének célul tűzésével a  Fidesz vezetői ügyesen kikerülték a versenyhelyzetet, hiszen ezen az új pályán a Jobbik meg sem próbálhatott labdába rúgni.

A jobboldali küzdelem közepette, saját helyzetéhez képest az MSZP és az LMP is jól jött ki a kopogtatócédulákért folytatott versenyből. Az MSZP csendes és gyors munkájával bizonyíthatta, hogy a párt távolról sincs annyira a szétesés szélén, mint ahogy arra az időről időre napvilágra kerülő belső ellentétek alapján sokan következtettek. Az LMP, miután tagjai kiheverték a pártszervezés gyermekbetegségeit, büszkén tekinthetnek arra a nem kis teljesítményre, ami ahhoz kellett, hogy a legfiatalabb párt neve ott legyen minden magyar választópolgár szavazólapján.

A parlamentbe kerülésre még eséllyel pályázó politikai erők közül egyedül az MDF tekinthető a „nulladik választási forduló” vesztesének. Egyrészt e párt nevét emlegették a leggyakrabban – ráadásul belső forrásokból – az ajánlószelvényekkel való visszaélések kapcsán, másrészt a gyengeség képét sugározta a választók felé, hogy az összes megyei lista elindításához szükséges cédulák összegyűjtése leküzdhetetlen nehézségeket okozott az MDF-SZDSZ  szövetsége számára, holott a két párt néhány éve még életerős szervezeti háttérrel rendelkezett.

Szervezeti fegyver

Ha az MDF nem tudja átugrani az öt százalékos küszöböt, akkor az Országgyűlésben egyetlen olyan erő sem lesz jelen, amely a jelenlegi ajánlási rendszer vesztesének érezhetné magát. A három nagyobb párt helyzete egyértelmű: az egész országot lefedő, hatékonyan mozgósítható és mozgósító szervezetrendszer kiépítése hosszú évek kemény munkáját és tetemes anyagi források bevetését igényelte. Hatalmas beruházás volt ez részükről, a befektetés gyümölcse mára ért be. E szervezeti háló révén a Fidesz mennyiségi, a Jobbik pedig gyorsasági rekordot döntve demonstrálhatja erejét, az MSZP pedig létfontosságú szavazatokat tarthat meg, legfőbb riválisának diszkreditálódásával. Még az cédulákért véres verejtékkel megküzdő LMP-nek is azzal kell szembesülnie, hogy esetleges bejutásában nagy szerepe lehet a „másik kicsi” cédulaügyben elszenvedett kudarcainak.

A jelöltállítási rendszer bármilyen érdemi változtatása – például egy méltányos összegű kaució bevezetése és a pártonként összegyűjtendő ajánlások számának csökkentése – egész egyszerűen azt jelentené, hogy a parlamentbe került pártok hatalmas áldozatokkal kiépített szervezetrendszere egyszeriben elértéktelenedne. A legfájóbb ez most a nem éppen erejük teljében lévő szocialisták számára lenne, de hosszabb távon a Fidesz és a Jobbik, sőt, még az LMP sem lenne érdekelt a versenytársak „piacra” segítésében. A gazdasági életben meglehetősen ritkán fordul elő, hogy a piac egy-egy szegmensét uraló cégek lemondanának versenyelőnyük egyik legszilárdabb pilléréről. A valóságban e vállalatok inkább kartellbe szoktak tömörülni, ez pedig a politikai piac szereplőitől sem idegen magatartás.

Mindennek fényében nem várható, hogy az új parlament a következő választásig felszámolná a verseny egyik legkomolyabb korlátját. Sokkal inkább annak vannak esélyei, hogy a jelöltállításhoz meglehetősen magas küszöb elérését feltételül szabó jelenlegi ajánlási rendszer még hosszú jövőt fog megérni.