„A múlt század harmincas éveit idéző pártpolitikai berendezkedés alakulhat ki Magyarországon április 11-e után. Az eredmény szükségszerű, de nem kizárólag a rossz kormányzás okán, hanem az erre következő, történelmileg s ezáltal kulturálisan meghatározott válaszok miatt is” – írta az első fordulót megelőző diagnózisában Ungváry Rudolf.  Mi több, a Fidesz-győzelem után közölt Népszabadság-publicisztikájában egyenesen akképp véli: „…helyreállt a politikai térképen az a pártstruktúra, amely 1939-ben jellemezte az országot, s amelynek éltető lelki hordozói 1945 után visszahúzódtak a magánéletekbe. A nagy jobboldali gyűjtőpártot 1939-ban Magyar Élet Pártjának hívták. Ez a párt olyan „centrális politikai erőtérben” kormányzott, mely egykor megakadályozta a nyugat-európai típusú demokrácia maradéktalan érvényesülését (valami demokrácia persze akkor is volt, és most is marad), és háborúba, majd a nyilasok vezetésével katasztrófába sodorta az országot...Nagy ellenzéki párt a két világháború között a lényegében nyílt választási rendszer következtében 1939-ig nem létezett. 1939-ben azonban első alkalommal mindenütt titkosan lehetett szavazni. S noha a nyilasokra 1939-ben a jobboldali kormánypárt részéről legalább olyan, eszközeiben nem válogató nyomás nehezedett, mint ma a Fidesz részéről a Jobbikra, a Nyilaskeresztes Párt országosan 25-30 százalékot kapott. Ma a Jobbik a Fidesz vészterhes ellenzéke, egyben az egész nemzet veszedelme.”

Horthy Miklós

Ungváryt olvasva a történelmileg alulinformált polgár könnyen bedőlhet a trükkös és tetszetős analógiának. Hogy ’39-ben egy jobbszélre húzó, oda gesztusokat tévő antiszemita, ultrakonzervatív-tekintélyelvű nagypárt győzött a titkos választásokon, egy szélsőjobb középpárt pedig áttört, s lényegében ez zajlott le most is. Demonstrálni próbálván: a nép szíve mélyén, őszintén mindig is „ezekre” szavazott volna. A horthysta rendszer örököseire. „Az igazi többséget mindig is ők alkották, de ezt elrejtette a valóság” – írja. Pedig ez nem igaz, a hasonlat annyira sántít, hogy gyakorlatilag járóképtelen. Hogy lehet egyáltalán a jelenlegi szabad honpolgári akaratnyilvánítást összevetni a ’39-essel?

Félek, a „titkos választás” jelzős szerkezettől sok olvasó elhiszi – Ungváry pedig meg is hagyja őket a hitükben –, hogy a titkos lényegében azt is jelenti: szabad. (Ezzel illusztrálva a horthysta kontinuitást, ami lappangva túlélt mindent.) Holott az 1938-as választójogi reformmal az ország semmivel nem lett demokratikusabb. A XIX. törvénycikk eltörölte ugyan a nyílt szavazást, de ugyanazon mozdulattal 300 ezer felnőtt korú polgárt adminisztratív úton kizárt a választásból. Listára csak az szavazhatott, akinek magyar állampolgársága régebbi, mint tíz év, hat éves helyben lakást és hat elemis végzettséget is kikötött a szabálymódosítás. Az életkori határ férfiaknál 26, nőknél 30 év volt. Egyéni választókerületekben a férfiak is kizárólag 30 fölött voksolhattak, nők pedig csak akkor, ha legalább három gyerekük volt vagy rendelkeztek önálló, netán családi egzisztenciával. Jól látható, hogy eme intézkedések a felnőtt népességből több millió nagykorú embertől alapból megtagadták a demokráciagyakorlás jogát.

Arról már nem is beszélve, hogy az 1938-39-ben visszacsatolt felvidéki és kárpátaljai területek lakói sem akkor, sem később nem szavazhattak, hanem antidemokratikusan kooptáltak, „behívtak” onnan – persze kormánypárti – politikusokat. Ráadásul ekkor már hatályban voltak az állampolgárok tömegét diszkrimináló zsidótörvények is. A Magyar Élet Pártja – Horthy és Teleki kormányereje – húsz év egyeduralom után produkálta ezt a kétes sikert – amit csak úgy tudott garantálni, hogy az előző választások nyílt szavazásos csendőrterrorjával, Gömbös és Imrédy tekintélyállamának felpuhított verziójával elsorvasztották a demokratikus baloldali-liberális alternatívát.

A ’39-es parlamentbe már csak öt szocdem, és négy mérsékelt konzervatív jutott be.  Most viszont húsz év teljes demokrácia után jutott el a Fidesz a kétharmad határáig. Úgy, hogy e húsz évből tizenhatot ellenzékben töltött, az utóbbi nyolc évben pedig folyamatosan a belpolitikai riválisai kormányoztak. Orbánéknak – ellentétben a horthysta rezsimmel – nem voltak évtizedeik arra, hogy fehérterrorral, erőszakszervezeti és egzisztenciális nyomással betörjék a társadalmat. A lakosság valóban önként, dalolva, kényszer nélkül választotta őket. Közhatalmi részről fizikai atrocitást utóbbi időkben csak a szoclib hatalom által felügyelt rendőrség alkalmazott.

Döntő különbség, ami megkülönbözteti a jelenlegi helyzetet Horthy Magyarországától vagy Putyin Oroszországától: a demokratikus alternatíva megléte. ’39 után nálunk hiányzott a számottevő pluralista, liberális-baloldali erő. A kérdés úgy vetődött fel: Horthy vagy Imrédy és Szálasi. Így még a demokratáknak is muszáj volt Horthyra „ráfanyalodni.” Oroszországban pedig akképp van élére állítva a dolog: Putyin vagy a vörösbarnák, Zjuganov és Zsirinovszkij. Nem jelentéktelen eltérés, hogy itt és most korántsem csak annyi a kínálat, hogy Orbán vagy Vona. Szemben ’39-el, vagy Oroszországgal, nálunk van egy majd húsz százalékos baloldal, illetve egy hétszázalékos, társadalom- és rendszerkritikai attitűdös, de a Jobbikkal összevetve azért mérsékeltebb hangütésű LMP is. Budapesten a Jobbik siralmasan teljesített. Az LMP is leelőzte őket, az MSZP pedig a 25 százalékával az országos átlaga fölött, a Fidesz viszont jóval saját összeredménye alatt teljesített. Az önkormányzati választások után Tarlós lehet ugyan főpolgármester, de a Fővárosi Közgyűlésben (és néhány kerületi önkormányzatban) – ha az időközben lehetséges Fidesz-népszerűségvesztést is belekalkuláljuk – akár többségre is szert tehetnek együtt a helyi MSZP-LMP erők. Orbán emiatt rátámadhat a „Bűnös Budapestre”, de ezzel csak saját ’98-as – a 4-es metró befagyasztásával tetőzött – baklövését ismételné meg. Nem kéne hát siratni a politikai váltógazdaságot.

Különösen, hogy 1938-39 előtt Magyarország Kisantant-gyűrűben, utána pedig totalitárius birodalmak – a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió – ellenséges és/vagy antidemokratikus szomszédságában volt. Horthy náci és fasiszta diktátorokkal cimborált. Most viszont az Unió és a NATO tagjai vagyunk, egy olyan Európában, amelyiknek valamennyi országa szabadelvű, középutas demokrácia. A rendszerváltás után autoriter irányba torzult délszláv térség országai is pluralizálódtak. Sőt, olyan posztszovjet országokban is megjelent a nyugati, demokratikus fejlődés erős igénye, mint Ukrajna, Grúzia vagy Moldávia – Putyin nagy bosszúságára. Orbán barátai nyugati demokrata politikusok, a Fidesz az européer konzervativizmus pártcsaládjába tartozik. Ma Európában nonszensz és abszurd lenne a szabadságjogok olyan csorbításának még a kísérlete is, amit Horthy csinált. Az osztrák demokrácia sem roncsolódott jelentősen attól, hogy Haider kormányra jutott, az olasz népuralom sem dőlt be Berlusconi posztfasisztákkal való összebútorozásától, ahogy Izrael sem lett puha teokrácia vagy fasisztoid pártállam a szélsőjobb kormánytagságától.

Tetejébe Orbán – fenti példákkal ellentétben – semmilyen formában nem kívánja bevenni a hatalomba Vonát. Húsz év demokrácia után legyen már annyi kis önbizalmunk, hogy nem csináljuk össze magunkat, ha nekünk kevéssé tetsző párt jut uralomra. Nem kezdünk el horthysta (vagy éppen kádári) restaurációról ordibálni. Érdekes módon amúgy a balliberális oldal csak a hazai szélsőjobbra (és az annak tett gesztusokra) ilyen érzékeny. A szomszédos országok – ugyancsak kisebbségek biztonságtudatát sújtó – fasisztáinak léte, a nekik tett engedmények kevésbé fájnak neki. Például, hogy az Európai Szocialisták Pártja nem zárta ki a Szlovákiában fasisztákkal koalícióra lépő Fico-pártot. Hozzáteendő, a jobboldali magyar nacionalizmus ellen kérlelhetetlenül harcoló MSZP a szlovák baloldali nacionalistákkal sokáig igen jóban volt. A jobbos szimpátiával aligha vádolható Révész Sándor cikke is diagnosztizálja: „Fico pontosan négy évvel ezelőtt jött Budapestre udvarolni az MSZP-nek: támogassák pártja csatlakozását az ESZP-hez és a Szocialista Internacionáléhoz. A Magyar Koalíció Pártja is és a Fidesz is figyelmeztette az MSZP vezetőit, hogy a Smer magyarellenes, romaellenes, Európa-ellenes, nacionalista és populista párt, szóba állni sem kellene vele, nemhogy támogatni. Hiába volt a figyelmeztetés, Fico elnyerte az MSZP kegyeit. És aki egyszer megnyitja szalonját a szalonképtelenek előtt, az már később nehezen tud hitelesen fintorogni.”

Ungváry cikkei dúskálnak a Fideszre és Orbánra tett negatív minősítésekben. „…rejtetten a vezérelvet valló… …egypárti, 'centrális demokrácia' kialakítása… a tömegkommunikációs csatornákból csak az állampárt szócsövei fognak harsogni… egy féldemokratikus, centrális erőterű, afféle 'putyini' Magyarországon”. Leszögezném: a Fidesz vezérelvű pártstruktúrája nekem csöppet sem tetszik, Orbánnak (és holdudvarának) a szélsőjobb irányába tett engedményei helytelenek, morálisan és politikailag elítélendők, a jobboldal 1990-94, majd 1998-2002 között sok olyat tett, amivel rontotta a demokrácia minőségét. És valószínű, hogy a jövőben is leszek ballépései, görbe útjai, torzulásai. De szerintem mindez nem azonos a demokrácia részleges felszámolásával, a „puha horthysta” rezsimmel.

Nem ragoznám ezt, kifejtettem már Debreczeni Józseffel, majd Bauer Tamással vitázva. De feltűnően egyoldalú, ahogy sorolja Ungváry Rudolf a Fidesz bűneit. Mondjuk azt, hogy „2006 őszén a legitim kormány megbuktatása céljából a köztéri terrort alkalmazó tömegek hallgatólagos támogatása” is a párt sara lenne. Végül is annyiban jogos a felvetése, hogy a Fidesz-holdudvar diskurzusa a cinkos, közvetett odakacsintással tényleg morálisan fedezte az utcai huligánmentalitást. Burkoltan, hallgatólagosan, politikai haszonelvből – igen. Viszont – s erről is beszélni kéne – nyíltan mindig is elítélte őket, de legalábbis tartózkodott a formális összeborulástól. 2006. szeptember 19-én, az MTV-ostromot követően Fidesz is megszavazta ama bizonyos ötpárti nyilatkozatot. Idézem: „Egy alkotmányos köztársaságban a demokrata nem fél és nem is kelt félelmet senkiben, mert a rend nem jelent veszélyt a szabadságra, a szabadság pedig nem fenyegeti a rendet…ezért fölszólítjuk mindazokat, akik az elmúlt órákban a békés és demokratikus tüntetéseket rendbontással zavarták meg, mások testi épségét szándékosan veszélyeztették, vagyonában kárt tettek, hogy haladéktalanul hagyjanak fel ezekkel a cselekményekkel és tartózkodjanak a további jogsértésektől.”

Orbán Viktor ugyanaznap kijelentette: „Nem kérünk sem a Gyurcsány-csomagból, sem a provokációkból, sem az erőszakból.” (Erők és terek. A válság napról napra, óráról órára. Szerkesztő: Varga Lajos Márton. Népszabadság Könyvek, 2006. 44-45. o.) Tehát azért el is határolódott. 2010 tavaszára pedig végképp nem mondható, hogy ne szakított volna a Jobbikkal. Ma is van persze radikáljobbos szárny a Fideszben, de hat-nyolc évvel korábbi befolyásának, tömegerejének csak a töredékével rendelkezik.

Orbán Viktor nem Horthy felpuhított verziója, legfeljebb egy közép-európai Nixon. Aki próbára teszi a demokrácia szakítószilárdságát, feszegeti a határait, de nincs szándékában komolyan fenyegetni, felszámolni vagy drasztikusan lerontani. Elképzelni nem tudom, honnan veszi Ungváry Rudolf, hogy „A magyar választók jelentős része ösztönösen a két világháború közötti Magyarország politikai világát érzi a legközelebb magához: a tekintélyelvű, gondoskodást ígérő rendet.” A Horthy-korszakban nem volt alanyi jogú családi pótlék, térítésmentes diploma és kórházi ellátás, teljes foglalkoztatottság, egységes állami nyugdíjrendszer, vagyis gyakorlatilag semmi, amit a Fidesz ígér, amit hajdanán visszaadott, vagy aminek elvételét számon kérte riválisaitól. Ama nagybirtokot, amelyen a Horthy-rendszer nyugodott, a Fidesz élesen visszautasítja, helyette ragaszkodik a ’45-ös földosztás után létrejött kisbirtokos agrárstruktúra „családi gazdálkodásához.”

Amiért a Fidesz népszerű lett, annak semmi köze a horthysta érához. Hisz azok épp a kádári szocializmus vívmányai. Mi köze ennek bármiféle Horthy-restaurációhoz? A két világháború közötti rezsim csöppet sem volt társadalmilag gondoskodó, paternalizmusa sem szociális, hanem nemzeti-faji paternalizmus volt. A társadalmi egyenlőtlenségek sokkal nagyobbak voltak Horthy, mint Kádár alatt. Nem is csoda, hisz a zsidótörvények és a hadigazdálkodás bevezetéséig a horthysta közgazdaság sokkal inkább piaci volt a kádárihoz mérve. A háború alatt pedig a jóléti kiadások elve csökkentek. Tény, Horthy nemzeti paternalizmusa bizonyos szempontból éppúgy „ingyen ebéddel” kecsegtetett, mint Kádár szociális paternalizmusa. A ’40-es évek legelején sokan elhitték: az „ország-gyarapítás” fegyvertényeiért, a területi revízió sikeréért az első és második bécsi döntés hátterében álló náci szörnyállam soha nem nyújtja majd be a számlát. Hogy van „revíziós ingyenebéd”. Aztán fizettünk érte durván és véresen. Halottak milliói, szőnyegbombázással, pergőtűzzel földig rombolt ország. Itt van a döntő különbség.

A horthysta rezsim szégyenben-gyalázatban múlt ki, ráhagyva az országot a nyilas és moszkovita csőcselékre, így aztán egy belterjes szubkultúrát leszámítva Magyarországon szívből-igazán senki nem nosztalgiázik az árvalányhajas, irredenta területszerzés után. Iszonyú ára és keserű böjtje volt annak. Nem először írom le: az egész régióban a magyar társadalom az, amely legkevésbé nacionalista. Kevés ember emlékezik szívesen a „dicső háborúra”, ahol rokonai haltak meg értelmetlenül. A kádárizmus azonban vértelenül, lassan rohadt szét. Mérge beszivárgott a talajba, így jelenleg is virulens. Kádár sokkal népszerűbb is, mint Horthy. Ugyanis a nyugati hitelekért nem vérrel fizettünk. „…a Fidesz választások utáni igazi politikai programja, a Horthy-korszak leválthatatlan kormányzópárti rendszerének restaurációja.” Na már! Kádár elárvult népe, nem pedig Horthy Miklós katonái emelték pajzsra Orbánt (ahogy Antallt, Hornt és Gyurcsányt is).

Ironikus amúgy, hogy Ungváry Rudolf szélsőjobb-ellenes cikke olyan rendszerváltó program elmaradását kéri számon, amit csak és kizárólag a szélsőjobb preferált. „1989-ben megtagadni a tárgyalást a pártállammal és végül elsöpörni az egész pártállami politikai örökséget besúgóival, az átmentésben tevékeny politikusaival meg utódpártjával együtt mára teljesen más politikai térképet eredményezett volna” – írja. Húsz év demokráciájának főáramú konszenzusa, hogy a Kerekasztal-tárgyalásoknak nem volt alternatívája, a pártállami elitet (és kiterjedt hálózatát) nem lehetett megkerülni. Ez így is van. A diktatúra titkosszolgálata, utódpártja, klientúrája mindenütt visszatért (illetve helyén maradt, nem veszett el, csak átalakult). Ott is, ahol forradalom döntötte meg és végezte ki a diktátort (Románia), ott is, ahol a kommunista puccs ellen lázadva utcára ment a nép (Szovjetunió), és ott is, ahol komoly dolgozói bázisú sztrájkmozgalom ütötte ki a rezsimet (Lengyelország), de ott is, ahol tüntetésekkel fárasztották halálra (Csehszlovákia). Nálunk – épp a diktatúra puhasága, reformhajlandósága miatt – nem volt tömeges rendszerellenesség. A kádárizmust önnön piac- és hitelképtelensége vitte sírba, nem pár száz szamizdatos értelmiségi. Még Adenauer nyugatnémet demokráciájában is nyüzsögtek a volt nácik a hatalom folyosóin, pedig ott a háború szétzúzta a totalitárius gépezetet. Ugyanakkor ezek a volt nácik többségében éppoly elvtelen, pragmatikus karrieristák, mint pár évtizeddel később a volt kommunisták. Cinikus realistaként idomultak az új helyzethez, eszük ágában sem volt a csődbe jutott rezsim felélesztésén dolgozni. Ahogy az ’50-es évek NSZK-jában nem volt reális veszély a náci restauráció, úgy a ’90-es évek Magyarországán is csak alaptalan rémképnek bizonyult a kommunista restauráció.

A jobboldalt ez nem zavarta. Horntól Gyurcsányig rendőrállami tendenciákkal vádolták az összes baloldali miniszterelnököt. Mivel nem szerették a kommunistákat – főként azokat, akik nem akartak Szűrös és Pozsgay nyomdokain megtérni a „nemzeti oldalhoz” –, akármit kinéztek belőlük. Ez persze hisztérikus ostobaság. Horn Gyula pufajkás, és Medgyessy D-209-es félmúltja szörnyű, Gyurcsány pedig hazudott, manipulált, karhatalma ütött-vágott mindenkit, aki elé került, panamaügyet is termeltek mindhárman bőséggel – de ettől még egyikük sem diktátor, egyikük országlása sem azonos a puha kádárizmus restaurációjával. A korrupció, a túlkapás, a piszkos múlt borzalmas, elítélendő – viszont nem tesz senkit jelen idejű autokratává. Attól hogy – sokszor jogosan – nem kedvelünk valakit, még nem csinálhatunk belőle patás ördögöt.

Ungváry, Bauer és Debreczeni ezen paranoid jobbos logika fonák tükörverzióját produkálják. Orbán érdekből fasisztákkal haverkodott, időnként tekintélyelvű-populista beszédeket mond – tehát szerintük ebből determináltan következik a Horthy-restauráció. Ezzel az összeesküvés-elméleti láncolattal bármelyik karizmatikus, demagóg, nagyravágyó, viszont amúgy demokratikus jobb- vagy baloldali politikusból tetszés szerint faragható önkényuralomra vágyó szörnyeteg. Valamiféle szimbolikus horthysta kurzuspolitika feltámasztását én sem zárom ki, de egy letűnt rendszer kísértő ideológiai felépítménye nem azonos a rezsim fundamentumának és praxisának – nyílt szavazás, csendőrség, területi revízió – helyreállításával. Mi több, ha Orbán eme útra hág, azzal – mint vázoltam – saját koporsóját ácsolja. Szóval ebben a formában ez a Horthy-zombiktól való rettegés pillanatnyilag nem egyéb ideológiai hallucinációnál.