Annak is számtalan jele mutatkozik, hogy Ankarát mintha megriasztották volna a kihívó lehetőségek, illetve egy olyan jövő látványa, mely sok mindent ígérhet, leszámítva kiszámítható perspektívát.

Nem egyedül Törökország tűnik tanácstalannak, hanem az egész Közel-Kelet, melyre a jelek szerint most szakadt rá a térséget újrarendezni kívánó korábbi amerikai szándékok összes következménye. George W. Bush azáltal, hogy Irakban megsemmisítette az arab világ egyetlen szekuláris önkényuralmi rendszerét, teljesen átrendezte a geopolitikai erővonalakat, az amerikai megszállócsapatok viszont nem tudják, és épp ezért ma már nem is akarják az egyensúlyt egymaguk fenntartani. Irán dominanciája az Arab-öböl térségében nem csak Szaúd-Arábia számára kihívás, de Törökországnak is az.

Kemény viták alakultak ki az utóbbi időben, hogy Ankara vajon miért is fordította tekintetét kelet felé, miért adja fel egyre inkább európai – és ezzel együtt uniós – orientációját, és arról is, meddig lehet rá megbízható NATO-szövetségesként tekinteni. Az egyik iskola azt állítja, az Európai Unió elutasító politikája adta meg a döntő lökést ehhez. Sok igazság rejlik e megállapításban, melynek egyetlen szépséghibája, hogy leginkább amerikaiak terjesztik; tagadhatatlan azon intenciója, hogy inkább Európa nyakába varrja az események szerencsétlen alakulásáért a felelősséget. Mások a meggondolatlan amerikai nagyhatalmi kalkulációkra vezetik vissza a török pálfordulást. Főleg Wilfried Martens, az Európai Néppárt (EPP) elnöke, aki miközben elhárítja Európa felelősségét az ügyben, nagyvonalúan elsiklik pártja szorgos aknamunkája felett, mellyel bebizonygatni próbálta: a nem keresztényi Törökország méltatlan az uniós tagságra.

Az uniós kudarc és Amerika közel-keleti háborús vállalkozásai alighanem együtt teremtettek kész helyzetet, ám a jelek arra utalnak, az új szerep nem féltétlenül van a mai ankarai vezetés ellenére. Elvégre Recep Tayyip Erdoğan kormánya lehet Kemal Atatürk államalapítása óta (1923) az első olyan politikai formáció, mely történelmi mértékű váltást kínál. Másrészt jelentős népessége és komoly gazdasági kapacitásai dacára Törökország aligha tehetett volna szert az európai klubban előkelőbb pozícióra, iszlám kötődései pedig a vele szembeni fenntartásokat aligha engedték volna teljesen feloldani.

Az új „nemzetpolitikai stratégia” viszont vezető szerepet tesz számára elérhetővé a Közel-Keleten, hisz egyszerre tudja kitölteni azt az űrt, melyet a válságból-válságba bukdácsoló térségi diktatúrák maguk után hagyhatnak (Egyiptom, Szíria), és az egyetlen, az iráni hatalmi terjeszkedésnek gátat szabó erőként léphet fel. Sőt modellt kínálhat az iszlám világ civil mozgalmainak, miként próbáljanak új társadalmi közmegegyezést kialakítani a szélsőségesek, illetve a terrorista hálózatok alternatívájaként.

Bár két hete Robert Gates amerikai védelmi miniszter Londonban még sajnálatát fejezte ki, hogy Törökország szembefordult az atatürki állameszmével, ugyanakkor az Egyesült Államok az, mely a leginkább rászorul Törökországra, s ennek a felismerésnek számos jelét lehetett az elmúlt napokban tapasztalni. Nem kétséges, Ankara volt és maradt az amerikai katonai erő fő képviselője a Fekete-tengeri és dél-kaukázusi térségben, és minél inkább kiesik a kalkulációkból a bizonytalan belpolitikai jövővel szembesülő Egyiptom, annál kevésbé lesz nélkülözhető. Ám Törökország is legalább ennyire rá van és rá lesz utalva Amerikára. NATO-források nélkül hadereje közel sem lenne ütőképes, ráadásul komor jövővel kellene szembesülnie Washington támogatása nélkül, ha majd elkészülnek az iráni atomtöltetek. És akkor még nem beszéltünk a kihívó orosz jelenlétről, közvetlenül a török határok mentén.

Törökország tett néhány látványos gesztust; ezek közül az Izraellel eddig szilárdnak – és igen előnyösnek – bizonyult szövetséget mondta fel, s a szélsőségesek világában máris megdobogtatott néhány szívet. Az új stratégiának minden bizonnyal lesz még néhány hasonló, főként a publikumnak szánt harsány és taszító következménye, ám ha Törökország nem akar mindent elveszíteni, ennél tovább nem mehet. Elvégre érdekei nem hogy megengednék, de egyenesen kizárják, hogy belekeveredve a Közel-Kelet ismert konfliktusaiba, mintegy integrálja is azokat. A török érdek e pillanatban egy, a térségben elfogadható, tehát iszlám színezetű, de működő, vagyis a nyugati értékeket sem nélkülöző alternatíva felmutatása lehet.