„Valójában jelenleg nincs ránk szükségük”. A magyar sajtó jelentős része a „gazdasági önrendelkezésért vívott harc” egyértelmű sikereként értelmezte Christoph Rosenbergnek, az IMF hivatalvezetőjének Le Monde-ban megjelent nyilatkozatát, melyben – egyes hazai kommentárok szerint – ”beismerte”, amit egyébként nem vitatott senki: 2010-ben a magyar állam képes a piacról finanszírozni magát, ezért ebben az évben nincs szüksége az IMF hitelére. Sokak számára az IMF-fel vívott „szabadságharc” a kormány bátorságának szimbólumává vált. Annak bizonyítékává, hogy a Magyarország elutasítja a rossz kompromisszumokat, szembe mer szállni a leghatalmasabb erőcsoportokkal is, folyamatosan „tabukat döntöget”, és „kitart a pénzügyi függetlenség és a gazdasági önrendelkezés visszaszerzése mellett”. A kormány a jelek szerint rövid távon megnyerte a csatát, még akkor is, ha a győzelmi jelentések elfeledtetik, hogy a kormány (ahogy azt a korábbi Szapáry-, illetve Orbán-nyilatkozatok alapján egyértelmű) eredeti terve egy új hitelszerződés megkötése volt. A kormány miután nem tudta teljesíteni eredeti célját (6-7 % körüli hiányról megállapodni a nemzetközi szervezetekkel és fiskális eszközökkel élénkíteni a gazdaságot) most a kialakult kényszerhelyzetet definiálja át új gazdaságpolitikai paradigmává.

De ez már valóban szabadságharc lenne? Vagy csak annyi történt, hogy a kormány belpolitikai és kampánytechnikai okokból el akarja kerülni, hogy 2011-ben egy nem túl jelentős áldozatot vállalva 3,8%-ról 3%-ra csökkentse a hiányt, ezért utasítja el az IMF és az EU javaslatait?  Azon lépéseket, amelyeket egyébként a gazdasági szakértők egybehangzó véleménye szerint a kormánynak az IMF-től és minden külső kényszertől függetlenül végre kellene hajtania, ha be akarja indítani a gazdasági növekedést és meg akarja állítani az eladósodást: további fiskális konszolidációt, illetve átalakításokat  a tömegközlekedésben, egészségügyben és másutt.

 A masszív, kétharmados többség egyik előnye (azon túl, hogy a kormány hozzá tud nyúlni régóta rendezetlen kérdésekhez) elvben éppen az lenne, hogy a kormány számára megadatik a hosszú távon való gondolkodás lehetősége, hiszen könnyebben megtartható a politikai egység. A kormány azonban sokszor úgy viselkedik, mintha egy törékeny kisebbségi kormányt vezetne, amelynek döntéseiben alkalmazkodnia kell a politikai környezet minden eleméhez, és fél szemmel mindig a közvélemény-kutatásokra kell pillantania, nehogy támogatottsága elillanjon. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Fidesz ne vállalná a konfliktust politikai riválisaival számos területen, de sokszor (főleg gazdasági döntéseiben) kínosan ügyel arra, hogy ellenfelei által ne legyen támadható, és egy szavazócsoportot se távolítson el magától. A társadalmi konfliktuskerülés eddig a kormányzás szinte minden döntését áthatotta, és bár eddig ez sokat segített a Fidesznek népszerűsége fenntartásában,  hosszabb távon éppen ez a kormányra leselkedő legnagyobb veszély, ami több területen már most is jól kirajzolódik.

Ha a Fidesz hosszabb távú kormányzásra rendezkedik be, vélhetően nem ússza meg, hogy például a nyugdíjrendszer fenntarthatósága érdekében további lépéseket tegyen. Ezt ugyanakkor nagyban megnehezíti, hogy a kormány érzékelve a külső nyomást, döntött arról, hogy 40 év szolgálati idő után – életkortól függetlenül – már 2011-től nyugdíjba mehetnek a nők, majd amikor aláírásgyűjtés kezdődött a döntés férfiakra való kiterjesztésétől, a Fidesz ennek bevezetését is azonnal és gondolkodás nélkül megígérte. Ezzel egybecsengő lépésként a kormány őszi elképzelései között szerepel a GYES, GYED újraszabályozása, ami vélhetően ezen támogatások 2-ről 3 évre való visszaállítását jelenti majd, és szintén a költségvetést terheli. Mindezen intézkedésekről persze a kormány szempontjából elmondható, hogy megfelelnek a kormány család- és idősbarát választási ígéreteinek. A döntésekből ugyanakkor teljes társadalompolitikai program nem rajzolódik ki, ellentételezésük homályban marad, és az említett lépések különösen veszélyesek lehetnek ezek egy olyan országban, ahol az inaktivitás szintje már most is (Málta után) az egész Európai Unióban a legmagasabb.

A Fidesz mintha nem számolna azzal, hogy az említett lépésekkel a társadalmi elvárások és követelések olyan lavináját indíthatja be, mely elől nehéz lesz félreugrania. És bár sokan azzal érvelnek, hogy a Fidesznek ez a magatartása ez az önkormányzati választásokat megelőző népszerűségszerzésről szól, ez könnyen túlzott optimizmusnak bizonyulhat. A társadalmi konfliktuskerülés és a minden szavazórétegnek kedvezni akaró politika még az ellenzéki korszakból örökölt jellemzője a Fidesz kormányzásának.

Az politikailag érthető, hogy a kormány most, amikor társadalmi támogatottsága továbbra is rendkívül magas, jellegzetesen tautologikus érveléssel él: a kormány a nép akaratát teljesíti, ezért magas a támogatottsága; a kormánynak magas a támogatottsága, ezért amit a kormány tesz, az a nép akarata. A probléma ott kezdődik, ha a kormány maga is elhiszi, hogy a ciklus során nem szükséges a választók egy részének igényeivel szembemenő döntéseket hoznia. A fiskális mozgástér ugyanis egyszerűen nem engedi kibontakoztatni ezt a fajta voluntarizmust, a költségvetési korlátok nagyon erős korlátokat szabnak a politikai akaratnak.

A Fidesz mindig a kisebb társadalmi-politikai ellenállás irányába halad. Kérdés azonban, hogy a rövidtávú politikai előnyök hosszabb távon nem fordulnak-e hátrányba. Eddig a kormány egy döntésének kedvezőtlen következményét sem érezték közvetlenül a választók. A Fidesz  a ciklus eleje abba az illúzióba ringatja őket, hogy létezik „fájdalommentes” kormányzás, csakúgy mint 2002-ben.

Könnyen lehet, hogy éppen az IMF-megállapodás meghiúsulása hozza majd meg a keserű felismerést: minden politikai döntésnek ára van. Az új hitelszerződés nélkül ugyanis még a legjobb esetben is csak drágábban, és még szigorúbb gazdaságpolitika mellett tud majd a kormány a piacról hitelhez jutni, aminek hatásait a választók is érezhetik. Még jobban megéreznék a rosszabb forgatókönyv, egy külső sokk és a globális bizalom ismételt megrendülésének hatásait – aminek hatására ráadásul a kormány jó eséllyel mégis vissza kellene hogy térjen az IMF-hez. A választókat elvben megkímélő bankadó pedig sokak szerint visszafogja majd a gazdasági növekedést, ami most is jóval elmarad az EU átlagától.

 Bár a kormány a választások előtt merőben új gazdaságpolitikát ígért, jelen helyzetben a hiánynövelésből finanszírozott gazdaságfejlesztés terve megvalósíthatatlannak látszik, a kormány sok szempontból az elődje által kitaposott utat kénytelen követni. Így pedig erősen kérdéses, hogy a kormány eleget tud-e majd tenni rövid távon a választók (maga által is magasra korbácsolt) életszínvonalbeli elvárásainak. És még nagyobb kérdés, hogy ismét „éllovassá” tudja-e tenni Magyarországot – ha csak nem hoz hosszabb távon beérő rendszerszintű intézkedéseket.

 Orbán Viktor Kötcsén kijelentette: „megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg”. Az ambíciózus célkitűzés legalább részleges teljesítéséhez a Fidesznek arra lenne szüksége, hogy tanuljon egy korábbi elődje, Medgyessy Péter hibájából: ha a választók vélt vagy valós elvárásainak azonnali teljesítése válik a politika fő vezérlőelvévé, az a politikai siker helyett a biztos kudarc receptje.