Kedves Körmendy Zsuzsanna és Szerető Szabolcs! Azzal ünnepeltem lapotok, a Magyar Nemzet „filozófus-ügyben” indított cikksorozatának február 8-ra eső hónapfordulóját, hogy elolvastam, illetve újraolvastam mindazt, amit eddig közreadtatok az ügy kapcsán.

Ne haragudjatok, de ez tényleg botrányos. Ez nem újságírás, hanem inkább hecckampány. Áruljátok el, miért csináljátok? Nem vennétek észre, hogy mennyire méltatlanul jártok el? És hogy mily kevés haszonnal és mennyi kárral jár ez még a védelmezni óhajtott kormányzat szempontjából is?

Nehezen hihető.

Heller Ágnes azt nyilatkozta az első cikkeitek után, valószínűleg csak arról van szó, hogy ő nem szereti Orbán Viktort. Radnóti Sándor sem zárja ki a lehetőséget, hogy a miniszterelnök van a háttérben. Azt mondja: „Kézenfekvőnek tűnik a személyes bosszú az ezek szerint jól sikerült és célba talált mondatomra: nem akarok egy levegőt szívni az autokrata miniszterelnökkel – történetesen a Széchenyi- és Kossuth-díj Bizottságban, amelynek ő az elnöke.” Arra utal ugyebár, hogy e mondattal indokolta kilépését az említett díjakra javaslatot tevő bizottságból.

Nos, én nem tartom valószínűnek, hogy a lapotok a miniszterelnöktől kapott volna ”kilövési engedélyt” a nevezett filozófusokra és társaikra.  Kétségtelen, hogy az új kormányzati rendszer a korábbiaknál is centralizáltabb. A formális és az informális döntések még egyértelműbben egy kézben vannak. Naivitás volna azonban azt gondolni, hogy a miniszterelnöknek az efféle apró-cseprő ügyekkel is van érkezése foglalkozni. Meg aztán, a tapasztalataim szerint is, a Magyar Nemzet épp eléggé önjáró ahhoz, hogy a saját felelősségére belevághasson egy ilyen akcióba.

Szóval én minden további nélkül elhiszem nektek, hogy Ti ezt saját jó szántatokból művelitek. Számolnotok kellene azonban azzal, hogy sokan életszerűnek találják az említett feltevést. És ezért ez a fene nagy buzgalmatok a liberális „megmondóemberek” leleplezésére, a miniszterelnökre nézve is felettébb kontraproduktívnak bizonyulhat. Arról nem beszélve, hogy súlyosan mérgezi a közéleti klímát, amelynek már enélkül is épp eléggé szennyezett a levegője. A bizalom hosszú ideje kórosan alacsony szinten van általában is a társadalmunkban. És kiváltképpen mélyre süllyedt a politikai életben. Muszáj Nektek ezekkel az ordináré módszerekkel még tovább apasztanotok?

Azt írod a január 8-i vezércikkedben, kedves Szabolcs, hivatkozva az ugyanazon számban a filozófusi pályázatokról közölt összeállításotokra, hogy „minden bizonnyal jogilag kifogásolható módon, pofátlan jogcímeken jutott az elmúlt években úgy félmilliárd forint állami támogatáshoz értelmiségiek, filozófusok jól körülhatárolható csoportja.” Akik a tolerancia felkent papjaiként nagy előszeretettel oktatták ki az elmúlt évtizedekben a jobbközepet „demokráciáról, európaiságról, értékekről”. Illetve „a rendszerváltás hajnalától” próbálják „az antiszemitavád bunkójával agyoncsapni a demokratikus jobboldalt”.  És „most kiderült” róluk, hogy „otthon vannak a Hagyó-féle való világban is”.

Hogy csak e tálalás két legordítóbb méltánytalanságot említsem meg, a kezdettől hat filozófiai tárgyú pályaműről beszéltek, és tíz személy nevét emlegetik az írásaitok, Bacsó Béla, Borbély Gábor, Gábor György, Geréby György, Heller Ágnes, Steiger Kornél, Radnóti Sándor, Vajda Mihály és lánya, Vajda Júlia, valamint Weiss János nevét. Nekik és az általuk helyzetbe hozottaknak rójátok fel tehát csaknem félmilliárd forint „pofátlan”, „Hagyó-féle” lenyúlását.

Holott az említettek többségének, Bacsónak, Borbélynak, Gerébynek, Steigernek, Vajda Júliának, Weiss Jánosnak alig, vagy egyáltalán nem ismert a közéleti szerepvállalása. Teljesen hamis tehát az az állításotok, hogy ők a kultúrharc liberális élenjárói lennének. Másrészt pedig a hatból három pályázattal kapcsolatban még az elszámoltatási kormánybiztos fejében sem merültek el eddig jogi aggályok. A Radnóti, Steiger és Weiss nevével jelezhető pályázatokat már csak ezért is eleve arcátlanság tehát a Hagyó-féle zsarolás, lopás, lenyúlás asszociációs terébe behúznotok. Hiszen itt még a rendelkezésetekre álló információk sem alapozzák meg semmiféle jogtalanság gyanúját.

Nem mintha a többiekkel kapcsolatban feltétlenül meggyőzőek lennének a vádak, de ott legalább hivatkozhattok a kormánybiztos gyanúira.

A sokadik összeállítást, illetve publicisztikát közlitek a lapban „Hellerékről”, a „liberális filozófusok” visszaéléseiről, mindvégig evidenciának tekintve, hogy egységes csoportról, egyetlen „kultúrharcos brigádról” van szó, akik most lebuktak.  És folyamatosan tüzelitek az olvasóitokat a humán tudományok, illetve a filozófia ellen. Főcímben élcelődik a lapotok azon, hogy Platon újrafordítására visznek el valakik milliókat. „Milliókért fordított magyarról magyarra”, úgymond.

Ez már tényleg mindennek az alja.

Rendben, hogy nem közlitek az ellenvéleményt megfogalmazók írásait. Az egyik pályázatban érintett, és még hozzá jobboldali filozófus, Gulyás Gábor cikkének visszautasítása, aki tiltakozni akart az eljárásotok ellen, legalábbis erre utal. Illetve ez sincs rendben, de mindegy.  Nem feltételezhetem azonban, hogy azt sem olvassátok el, amit más lapok elemzői írnak erről az ügyről, illetve a hátteréről. Vagy épp a vád alá vontak, illetve az eljárásotok ellen tiltakozók. Hiszen időnként idézitek is őket…

Márpedig akkor legalább tőlük tudomást szerezhettetek róla, hogy egy kicsit bonyolultabb ez a probléma, mint hogy lenyúlt ötszázmilliócskát egy balliberális kultúrharcos brigád. Például a Magyar Narancs alapos elemző cikkei élesen rávilágítanak a társadalomtudományi kutatások finanszírozásának azokra a rendszerszerű bajaira, amelyekből következően korántsem csupán az említett, baloldali liberális vagy annak vélt filozófusok, hanem például történészek, irodalomtörténészek is nyertek a kiírt témákhoz igen nehezen kapcsolható pályázatokkal. Például Kulcsár Szabó Ernő, aki ráadásul történetesen inkább jobbra húz, mint balra.

Kár, hogy ezek az ismeretek, az egyetlen Mezei Balázs elemzésén kívül, nemigen szüremkednek át a cikkeitekbe. És az a józan hang, amit ő megütött, egyébként is párját ritkítja nálatok. Pedig ezen a hangon lenne érdemes beszélni az ügyről. Ő is azt írja, hogy a nagy összegű pályázatok ténye, amelyet a cikkeitek bírálóan emlegetnek, nem önmagában problematikus. Hiszen sok olyan pályázatot hirdettek ki ezekben az években, amelyekben nagy összeget lehetett elnyerni. A filozófiai pályázatok támogatása ezek között nem egyedülállóan magas az NKTH gyakorlatában.  

Az a probléma, hogy sokkal okosabban is fel lehetett volna használni ezt a pénzt. Például olyan strukturális reformokra, amelyek az egész hazai filozófiai tudományosságot jobb helyzetbe hozták volna. Az a probléma, hogy valójában pályázati koncepció nélkül, centralizáltan osztották el a pénzt egyes kiemelt témákra, a filozófiai tudományosság sokszínűségének tekintetbe vétele nélkül. Egy olyan időszakban, amelyet a filozófiaoktatás hazai leépítése és a pályázaton kívüli kutatás ellehetetlenítése jellemzett. Vagyis maga a pályázati struktúra éles ellentétet képezett „az elfogulatlan tudományos támogatás logikus és morális elveivel”.  Ez azonban döntően ezt a pályázati rendszert működtető balliberális kormányzat vétke.

Természetesen Mezei Balázs is problémának látja, hogy erősen gyaníthatóan: „a pályázatok nyertesei az úzus nyertesei.” De hozzáfűzi, mégis helytelen azt a benyomást kelteni, mintha a pályázatok nem jelentettek volna segítséget sokak számára, és nem vezettek volna értékes tudományos eredményekhez, illetve a támogatott személyek ne hoztak volna létre sok esetben jelentős értékeket.

Nyilvánvalóan igaza van.

És hadd tegyem hozzá, ha alapos gyanú merül fel, hogy valamely pályázat pénzeinek felhasználása nem rendeltetésszerű, illetve nem szabályszerű volt, természetesen ki kell vizsgálni. Ám ha valójában némely filozófusok politikai megnyilatkozásaival van bajunk, akkor beszéljünk arról. De ehhez semmi szükség a rágalmazás és a demagóg uszítás kelléktárának efféle virtuóz használatára, amit a Magyar Nemzet bő hónapja folyó kampánya bemutatott.