A mindenkori kormánypártok támogatottsága a ciklus során többnyire – a cosinus görbéjét követve – úgy alakul, hogy magasról indul, majd csökkenni kezd, megközelítőleg a ciklus közepére eléri a mélypontját, és a ciklus utolsó egyharmadában kezd növekedni ismét. Ez a modell persze turbulensebb időszakokban – például amikor egy pártrendszer átalakul – könnyen felborul, ilyenkor a változás vektorai átrajzolják a megszokott ciklusdinamikai ívet.

Ciklusdinamika – arány és irány

Szakács Barbara

Mindenesetre, a Fidesz-kormány támogatottsága a megszokott ívet követi, és bár a következő egy évben további támogatottság-csökkenéssel számolhat, a kormányoldalnak egyelőre nincs oka a pánikra; már csak azért sem, mert az eddigi csökkenés sem rajzolta át az alapvető erőviszonyokat, a Fidesznek még mindig nagy fölénye van. Ám ha megnézzük a Széll Kálmán-terv ütemtervét, amely revíziót irányoz elő a táppénzfolyósítás, a korengedményes nyugdíj, a gyógyszer-támogatási rendszer, a közoktatási és felsőoktatási rendszer és a nyugdíjrendszer területén, vagy éppenséggel figyelembe vesszük, hogy a  költségvetés hiánycéljának megtartásához többszáz-milliárdnyi kiadáscsökkentésre van szükség, akkor nem nehéz belátni, a következő egy-másfél év – finoman szólva – nem lesz sétagalopp sem a kormány, sem az érintett csoportok számára. Ennek tükrében nagyon nehéz megjósolni, hogy a Fidesz-kormány támogatottság-csökkenése hol fog megállni, illetőleg hol van az a pont, ahol ez a csökkenés már kihat a kormányzás irányára. Különösen kardinális kérdés ez egy olyan kormányzat esetében, mely szinte minden döntést a választópolgárok akaratára és felhatalmazására vezet vissza.

Az elmúlt két ciklus alapvető tapasztalata volt, hogy a baloldali kormányokra nagyon is nagy hatást gyakorolt a támogatottság változása: ciklus közbeni kormányfőváltásokat, koalíciós válságokat és a reformfolyamatok megrekedését okozta (természetesen nem közvetlenül).

Sorsdöntő mozzanat lehet, hogy a kétharmados felhatalmazásból fakadó cselekvőképességgel és felelősséggel rendelkező kormányzat hogyan reagálja le társadalmi bázisának részleges elvesztését, és ez hogyan hat a reformlépésekre és a konkrét szakpolitikai döntésekre?

Döntésdinamika – hatás és ellenhatás

Ha a társadalmi bázisvesztés lehetséges kihatásait vesszük számba, alapvetően három hatásmechanizmus jöhet szóba.

Az egyik variáns, hogy a kormányzat igyekszik függetleníteni magát az aktuális támogatottsági adatoktól, végigvisz minden elhatározott változtatást, függetlenül annak fogadtatásától, illetve az érintett társadalmi szereplők viszonyrendszerétől, és megpróbálja szimbolikus politikai elemekkel elfogadtatni a negatív intézkedéseket – így kísérli meg elvégezni a kármentést és veszteségminimalizálást.

A másik variáns, hogy a kormányzás karaktere – a bázisvesztés hatására – felpuhul, a kormány nagyobb figyelmet fordít a társadalmi szereplőkkel való egyeztetésre, a tárgyalások eredményeként hajlandó akár bizonyos irányváltásokra is, illetve igyekszik bizonyos javaslatokat integrálni saját koncepciójába.

A harmadik variáns szerint az Orbán-kormány karaktere még tovább keményedik, elveszíti rugalmasságát és alkalmazkodóképességét, végül egyfajta zárványkormányzás valósul meg, becsúszva abba a felvilágosult abszolutizmusba, amit a baloldali kormányzás idején a Fidesz sokat bírált.

Ha a kormányzás jelenlegi karakterisztikájából (amit korábban a hard government kategóriájával írtunk körül) indulunk ki, akkor az első és a harmadik variáns tűnik valószínűbbnek (vagy azok valamilyen sajátos kombinációja). Már csak azért is, mert a kormányzás felpuhítása szükségképpen hatékonyságcsökkenéssel járna, márpedig a hatékonyság és a cselekvőképesség ideája központi eleme a kormány szemléletmódjának. Mindazonáltal, közeledve a 2014-es választásokhoz, a második variáns inkább válik vonzó alternatívává a kormányoldal számára. Nem utolsó sorban azért, mert ez biztosítja a legjobb kiindulópontot – az addigra lemorzsolódó – szavazók visszahódítására.

Pártdinamika – új vagy megújított

Mindenesetre, a ciklus végén a Fidesz nyilván nem egyedül száll síkra a bizonytalanok népes táborának meghódításáért; már csak az a kérdés, ki lesz az igazi kihívó. A belső ellentéteket leküzdő és megreformált MSZP, vagy a Szocialista Pártból kiváló új balközép párt, vagy egy szervezetileg professzionalizált, és mondanivalóját szélesebb spektrumra táró LMP, netán a Jobbik? Esetleg egy teljesen új formáció?

Ami az új párt megjelenését illeti, a Méltányosság Politikaelemző Központ egy korábbi kutatásában (több európai ország esettanulmányát elvégezve) megvizsgálta, milyen előfeltételek szükségesek ahhoz, hogy egy pártrendszerben egy új párt parlamenti tényezővé váljon és tartós szerephez jusson. A kutatás négy – társadalmi, személyi, szervezeti és financiális – tényezőt különített el, amelyeknél bizonyos feltételeknek teljesülniük kell a sikeres pártalapításhoz. Jelenleg a társadalmi tényezőt illetően, tekintetében mutatkozik új politikai szereplők létrejötte iránti igény: amit jól mutat a bizonytalanok (pártot nem választók) egyre növekvő aránya (illetve a választói magatartást és közhangulatot vizsgáló egyéb kutatások eredményei). Sok szavazó már 2010-ben sem talált számára megfelelő képviseletet és ehhez csapódnak a kiábrándult Fidesz-szavazók. Ez a két szegmens együtt már önmagában megfelelő táptalaj lehet egy új párt szárba szökkenéséhez.

Számos jel mutat arra, hogy a pártrendszer átrendeződése még korántsem zárult le, és egy erjedési folyamat közepén tartunk, melynek végpontján új szereplőkkel bővülhet a magyar pártpaletta (persze korántsem biztos, hogy ez a végpont 2014-ben lesz). Hogy a következő választáson milyen döntési alternatíváink lesznek, jelesül lesz-e új párt, amire szavazhatunk, az nagyban függ attól is, hogy mekkora vákuumot teremt a kormányzati teljesítmény, valamint mennyire lesznek sikeresek illetve sikertelenek az ellenzéki pártok megújulási és szereprevíziós kísérletei.