A vita valójában arról szól, hogy a német megszállással eleve megpecsételődött-e a magyarországi zsidóság sorsa, vagy az akkori magyar vezetésnek lett volna-e lehetősége megmenteni a vidéki zsidóság jelentős részét? Varga osztja ez utóbbi álláspontot::a magyar közigazgatásban sokan lelkesen közreműködtek a vidék minél gyorsabb és teljesebb zsidótlanításában.
Karsai László elismeri, hogy az alapkérdésben nincs vitája Ungváry Krisztiánnal, nevezetesen mindketten elfogadhatatlannak tartják, hogy az új alaptörvény enyhén szólva vitathatóan, mások szerint szerencsétlenül megfogalmazva foglaljon állást a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményéről, az ország 1944. március 19-i német megszállásáról. Tetézte mindezt az illetékes államtitkár, Gál András Levente történészi kedélyeket joggal tovább borzoló, értelmező és már feladatokat is meghatározó nyilatkozata. Ez utóbbira a vitapartnerek már szót sem vesztegetnek.
Holott, ha Karsai állításai igazak, nevezetesen, hogy 1944. március 19-én megpecsételődött a magyarországi zsidóság túlnyomó többségének sorsa, akkor minden pongyolaságával igaz az alaptörvény, Magyarország bábállamként – erős kényszer hatása alatta – pusztán (utolsó) végrehajtója volt a nácik Európa-méretű zsidóság elleni hadjáratának, ami így törvényszerűen kizárólag megsemmisítésükkel végződhetett. Maga a – nem is létező – magyar állam, konkrétan előbb Horthy, majd Szálasi is, a tőlük telhető módon még akadályozták, fékezték is a totális népirtást.
Abban nincs vita, hogy a nácizmus, Hitlerrel az élén, eleve eredendő, legalább elűzendő ellenségnek tekintette a zsidóságot, ők volt a kapocs a judeobolsevizmus és plutokrata liberalizmus, vagyis keleten a Szovjetunió, nyugaton pedig a Brit Birodalom között. Fajelmélettel alátámasztva, lényegében ez a náci hegemónia ideológiája. Ebből adódóan a zsidók (kivétel nélkül) vagy az oroszok, vagy az angolok (vagy mindkettő) ötödik hadoszlopát (ügynökeit) képezik, tehát nemcsak férgek, tuberkulózis-bacilusok, hanem Lengyelország megtámadását követően, a Német Birodalom háborús terjeszkedésének függvényében, eliminálandó, megsemmisítendő ellenség.
Megítélésem szerint nincs értelme azon vitatkozni, hogy a németek a zsidók ellen folytattak-e háborút, vagy volt-e ennek a gondolatmenetnek „logikája”. Az viszont vitathatatlan, hogy a nácik egyáltalán nem a zsidók totális megsemmisítésének rendelték alá háborús céljaikat. Ez a cél az Atlanti óceántól a Kaukázusig terjedő ezer éves birodalom volt.
A „mesternek”, ahogy Karsai mások nyomán Eichmannt nevezi, egyáltalán nem volt ínyére, hogy a zsidókat teljesen elimináló törekvései „csak” részben valósultak meg, ő tökéletes munkát akart végezni, ehhez képest folyamatos „kudarcot” szenvedett. A Vichy-Franciaország „csak” a nem francia állampolgárságú zsidók deportálásához járult hozzá (kétharmad részben így is történt), mint ahogy Belgium is. A dánok (német katonai felügyelet mellett) kimentették zsidaikat, a szlovákok (a német megszállásig) leállították a megkülönböztetett zsidók deportálását. Antonescu Romániája „csak” a visszaszerzett területeken öldöste maga a zsidóit, de az óhazában, beleértve Délerdélyt, nem hagyta deportálni őket, ahogy ehhez a bolgárok sem járultak hozzá, a gyarapodott területeken persze nagyon is.
Mindezt (részben) maga Karsai is megírja: „Hitlernek fontosabb volt Románia rendíthetetlen hűsége, mint néhány százezer romániai zsidó deportálása. Ameddig nem kezdett kételkedni Horthy fegyverbarátságának őszinteségében, addig nem akarta megszállni hazánkat. Egyébként a bulgáriai zsidókat sem deportálták, a politikai elit zöme ebben az országban ezt megakadályozta.” Ezt állítja Ungváry is, nevezetesen, hogy Magyarországon is lett volna esélye annak, hogy legalább a zsidóság egy nagy része életben maradjon.
Való tény, hogy a saját hatáskörben elkövetett két mészárlás, nevezetesen Kamenyec-Podolszkij és a Délvidék után Magyarország, a Magyar Állam, szövetségesként sem volt hajlandó engedni végső célként a zsidók megsemmisítésére vonatkozó német követelésekének. Okkal és joggal állítja Karsai László, hogy mind a kormányzó, mind a miniszterelnök (tegyük hozzá: a berlini követ is) pontosan tisztában volt azzal, mi történik a magyar zsidósággal, ha átadják őket a németeknek.
Abban viszont Ungvárynak teljesen igaza van – és ez kettőjük vitájának a tényleges tárgya –, hogy a német megszállásból nem következett automatikusan a vidéki magyar zsidóság teljes deportálása, többségük megsemmisítése. A Karsai László által is idézett források egyértelműen, kétséget kizáróan bizonyítják, létezett egy másik forgatókönyv is. Ahogy a bevonulás reakció volt az olasz kiugrásra (magyar pandantjának megelőzésére), ugyanígy rettegtek Hitlerék attól, hogy a varsói gettó felkeléséhez hasonló reakciót (persze nem ugyanazt, de mindenképpen kiszámíthatatlant) váltsanak ki Magyarországon.
Az a feltételezés, hogy Horthy március 18-án Klessheimben beleegyezett a magyar zsidók deportálásába, értsd likvidálásába, kizárólag egyes német tényezők későbbi önmentő vallomásain alapul. Leginkább Adolf Eichmannén, aki ennek érdekében úgy hazudott, mint a vízfolyás. Egyetlen korabeli német, vagy magyar forrás sem támasztja alá ezt az állítást.
Félreértés ne essék, nem mentegetem a kormányzót, hiszen mégis megtörtént, és azért jóval nagyobb volt a jogköre, mint napjainkban Schmitt Pálnak, de ezek gyakorlásáról „zsidóügyekben” maga mondott le. Igaznak vélem azt az állítást, hogy ha volt hatalma leállítani a deportálásokat, akkor azokat eleve meg is akadályozhatta volna. Sőt még azt a kijelentést is megkockáztatom, hogy a vidéki magyar zsidók („galiciánerek”) sorsa még hidegen is hagyta. Nem kívánta a megsemmisítésüket, csak egyszerűen nem kifogásolta. Ő azokért a zsidókért aggódott (valóban), akik jelentős mértékben hozzájárultak országának felvirágoztatásához, mint Chorin Ferenc, akinek hozzá intézett búcsúlevele tanúsága szerint, még az ő megvédésükre, értsd megmentésükre is képtelen volt. Így került az ország legnagyobb ipari konszernje, a Weiss Manfréd Művek német kézre.
Visszatérve az alap-vitakérdésre, létezett német forgatókönyv a magyar zsidók „alkalmazására”. Már a megszállás után (április elején) ígért Hitler százezres magyar zsidó munkaerő kontingenst a német hadiipar számára. Ugyanerről beszélt még április 17-én is Göbbelsnek. A diplomácia iratok szerint erről folytak tárgyalások a német követ (Hitler teljhatalmú megbízottja) és a magyar kormány között. Április közepére a HM már össze is szedte a kért létszám felét, hosszú levelezés folyt a német külügyben, hogy miként kerülhet sor kiszállításukra.
A német források tehát egyértelműen Ungváryt igazolják, a német hadiipar munkaképes zsidókat várt Magyarországról és a kezdeti tárgyalások erről folytak. Eichmann, aki korábban már elutasított minden részleges „megoldást”, természetesen ebbe nem törődött bele, a teljes deportáláshoz készséges partnereket talált a magyar belügyminisztériumban.
Teljes joggal hivatkozik tehát Karsai a 6163/1944. BM res. rendeletre. „Ezt április 4-én fogalmazták meg, április 7-én pedig a Belügyminisztériumban tartott nagy értekezleten már szétosztották a megjelent közigazgatási és csendőri-rendőri vezetők között. Ez a rendelet úgy kezdődik, hogy »a m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól«. A »tisztogatást« csendőrkerületenként szervezték meg, a gettósítás »menetrendje« megegyezett a deportálások sorrendjével.” Erről azonban Hitler még tíz nappal később sem értesült.
Berlinben Eichmann helyettese április 19-én tájékoztatja először a külügyminisztériumot, hogy szóba sem jöhet az elszállítandó zsidók nyílt üzemekben történő foglalkoztatása. Tájékoztatása szerint Himmler ekkor még a szükséges döntést nem hozta meg.
A vitafelek egyetértenek abban, hogy az auschwitzi halálgyár „összeomlott”, képtelen volt ilyen nagyszámú hullajelöltet fogadni, holott május legelején Eichmann a helyszínen intézkedik a megfelelő előkészítési munkákról. Majd a táborparancsnok, Höss keresi fel Budapesten őt, és ekkor állapodnak meg a teljesíthető kvantumról.
Karsainak tehát abban is igaza van, hogy végül „az egész »Arbeitsjude«-ötletet ejtették”, miután Eichmann bebizonyította: a teljes deportálásnak nincs komolyabb akadálya.
„A bukásoktól, brutális sérülésektől való félelem folyamatosan bennem van” – meséli Valter Attila országútikerékpár-versenyző a Penge podcast legújabb adásában, ahol arról is beszélget Szilágyi Áronnal és Kenyeres Andrással, hogy milyen gondolatok futnak át az agyán egy esés után, mekkora nyomást jelentett számára a 2021-es berobbanása, és milyen hatással vannak rá a kommentek.
Novák Előd szerint a Fidesz hülyét csinál magából.
Hosszú hallgatás után jelentkezett a kormányközeli közvélemény-kutató.
A műsorvezető kiáll a szombati felvonulók mellett és drukkol, hogy békés legyen a rendezvény.
Nehéz-Posony Kata, a HVG ügyvédje minden kérdésre válaszol.
A jelentős indulótőkével is megtámogatott alapítvány már dátumot sem mond, mikorra várható a régóta ígért beruházás.
