Karsai László elismeri, hogy az alapkérdésben nincs vitája Ungváry Krisztiánnal, nevezetesen mindketten elfogadhatatlannak tartják, hogy az új alaptörvény enyhén szólva vitathatóan, mások szerint szerencsétlenül megfogalmazva foglaljon állást a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményéről, az ország 1944. március 19-i német megszállásáról. Tetézte mindezt az illetékes államtitkár, Gál András Levente történészi kedélyeket joggal tovább borzoló, értelmező és már feladatokat is meghatározó nyilatkozata. Ez utóbbira a vitapartnerek már szót sem vesztegetnek.

Magyar zsidók deportálása Kőszegről 1944 nyarán

ushmm.org

Holott, ha Karsai állításai igazak, nevezetesen, hogy 1944. március 19-én megpecsételődött a magyarországi zsidóság túlnyomó többségének sorsa, akkor minden pongyolaságával igaz az alaptörvény, Magyarország bábállamként – erős kényszer hatása alatta – pusztán (utolsó) végrehajtója volt a nácik Európa-méretű zsidóság elleni hadjáratának, ami így törvényszerűen kizárólag megsemmisítésükkel végződhetett. Maga a – nem is létező – magyar állam, konkrétan előbb Horthy, majd Szálasi is, a tőlük telhető módon még akadályozták, fékezték is a totális népirtást.

Abban nincs vita, hogy a nácizmus, Hitlerrel az élén, eleve eredendő, legalább elűzendő ellenségnek tekintette a zsidóságot, ők volt a kapocs a judeobolsevizmus és plutokrata liberalizmus, vagyis keleten a Szovjetunió, nyugaton pedig a Brit Birodalom között. Fajelmélettel alátámasztva, lényegében ez a náci hegemónia ideológiája. Ebből adódóan a zsidók (kivétel nélkül) vagy az oroszok, vagy az angolok (vagy mindkettő) ötödik hadoszlopát (ügynökeit) képezik, tehát nemcsak férgek, tuberkulózis-bacilusok, hanem Lengyelország megtámadását követően, a Német Birodalom háborús terjeszkedésének függvényében, eliminálandó, megsemmisítendő ellenség.

Szelekció Auschwitzban: egyik oszlop: kényszermunka, másik oszlop: gázkamra

holocaust-forum blogspot.com

Megítélésem szerint nincs értelme azon vitatkozni, hogy a németek a zsidók ellen folytattak-e háborút, vagy volt-e ennek a gondolatmenetnek „logikája”. Az viszont vitathatatlan, hogy a nácik egyáltalán nem a zsidók totális megsemmisítésének rendelték alá háborús céljaikat. Ez a cél az Atlanti óceántól a Kaukázusig terjedő ezer éves birodalom volt.

A „mesternek”, ahogy Karsai mások nyomán Eichmannt nevezi, egyáltalán nem volt ínyére, hogy a zsidókat teljesen elimináló törekvései „csak” részben valósultak meg, ő tökéletes munkát akart végezni, ehhez képest folyamatos „kudarcot” szenvedett. A Vichy-Franciaország „csak” a nem francia állampolgárságú zsidók deportálásához járult hozzá (kétharmad részben így is történt), mint ahogy Belgium is. A dánok (német katonai felügyelet mellett) kimentették zsidaikat, a szlovákok (a német megszállásig) leállították a megkülönböztetett zsidók deportálását.  Antonescu Romániája „csak” a visszaszerzett területeken öldöste maga a zsidóit, de az óhazában, beleértve Délerdélyt, nem hagyta deportálni őket, ahogy ehhez a bolgárok sem járultak hozzá, a gyarapodott területeken persze nagyon is.

Mindezt (részben) maga Karsai is megírja: „Hitlernek fontosabb volt Románia rendíthetetlen hűsége, mint néhány százezer romániai zsidó deportálása. Ameddig nem kezdett kételkedni Horthy fegyverbarátságának őszinteségében, addig nem akarta megszállni hazánkat. Egyébként a bulgáriai zsidókat sem deportálták, a politikai elit zöme ebben az országban ezt megakadályozta.” Ezt állítja Ungváry is, nevezetesen, hogy Magyarországon is lett volna esélye annak, hogy legalább a zsidóság egy nagy része életben maradjon.

Való tény, hogy a saját hatáskörben elkövetett két mészárlás, nevezetesen Kamenyec-Podolszkij és a Délvidék után Magyarország, a Magyar Állam, szövetségesként sem volt hajlandó engedni végső célként a zsidók megsemmisítésére vonatkozó német követelésekének. Okkal és joggal állítja Karsai László, hogy mind a kormányzó, mind a miniszterelnök (tegyük hozzá: a berlini követ is) pontosan tisztában volt azzal, mi történik a magyar zsidósággal, ha átadják őket a németeknek.

Magyar zsidók sorsukra várnak Birkenauban

germanhistorydos.org

Abban viszont Ungvárynak teljesen igaza van – és ez kettőjük vitájának a tényleges tárgya –, hogy a német megszállásból nem következett automatikusan a vidéki magyar zsidóság teljes deportálása, többségük megsemmisítése. A Karsai László által is idézett források egyértelműen, kétséget kizáróan bizonyítják, létezett egy másik forgatókönyv is. Ahogy a bevonulás reakció volt az olasz kiugrásra (magyar pandantjának megelőzésére), ugyanígy rettegtek Hitlerék attól, hogy a varsói gettó felkeléséhez hasonló reakciót (persze nem ugyanazt, de mindenképpen kiszámíthatatlant) váltsanak ki Magyarországon.

Az a feltételezés, hogy Horthy március 18-án Klessheimben beleegyezett a magyar zsidók deportálásába, értsd likvidálásába, kizárólag egyes német tényezők későbbi önmentő vallomásain alapul. Leginkább Adolf Eichmannén, aki ennek érdekében úgy hazudott, mint a vízfolyás. Egyetlen korabeli német, vagy magyar forrás sem támasztja alá ezt az állítást.

Félreértés ne essék, nem mentegetem a kormányzót, hiszen mégis megtörtént, és azért jóval nagyobb volt a jogköre, mint napjainkban Schmitt Pálnak, de ezek gyakorlásáról „zsidóügyekben” maga mondott le. Igaznak vélem azt az állítást, hogy ha volt hatalma leállítani a deportálásokat, akkor azokat eleve meg is akadályozhatta volna. Sőt még azt a kijelentést is megkockáztatom, hogy a vidéki magyar zsidók („galiciánerek”) sorsa még hidegen is hagyta. Nem kívánta a megsemmisítésüket, csak egyszerűen nem kifogásolta. Ő azokért a zsidókért aggódott (valóban), akik jelentős mértékben hozzájárultak országának felvirágoztatásához, mint Chorin Ferenc, akinek hozzá intézett búcsúlevele tanúsága szerint, még az ő megvédésükre, értsd megmentésükre is képtelen volt. Így került az ország legnagyobb ipari konszernje, a Weiss Manfréd Művek német kézre.

Birkenau, 1944 nyara

zwoje-scrolls.com

Visszatérve az alap-vitakérdésre, létezett német forgatókönyv a magyar zsidók „alkalmazására”. Már a megszállás után (április elején) ígért Hitler százezres magyar zsidó munkaerő kontingenst a német hadiipar számára. Ugyanerről beszélt még április 17-én is Göbbelsnek. A diplomácia iratok szerint erről folytak tárgyalások a német követ (Hitler teljhatalmú megbízottja) és a magyar kormány között. Április közepére a HM már össze is szedte a kért létszám felét, hosszú levelezés folyt a német külügyben, hogy miként kerülhet sor kiszállításukra.

A német források tehát egyértelműen Ungváryt igazolják, a német hadiipar munkaképes zsidókat várt Magyarországról és a kezdeti tárgyalások erről folytak. Eichmann, aki korábban már elutasított minden részleges „megoldást”, természetesen ebbe nem törődött bele, a teljes deportáláshoz készséges partnereket talált a magyar belügyminisztériumban.

Sztójay Döme

Teljes joggal hivatkozik tehát Karsai a 6163/1944. BM res. rendeletre. „Ezt április 4-én fogalmazták meg, április 7-én pedig a Belügyminisztériumban tartott nagy értekezleten már szétosztották a megjelent közigazgatási és csendőri-rendőri vezetők között. Ez a rendelet úgy kezdődik, hogy »a m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól«. A »tisztogatást« csendőrkerületenként szervezték meg, a gettósítás »menetrendje« megegyezett a deportálások sorrendjével.” Erről azonban Hitler még tíz nappal később sem értesült.

Berlinben Eichmann helyettese április 19-én tájékoztatja először a külügyminisztériumot, hogy szóba sem jöhet az elszállítandó zsidók nyílt üzemekben történő foglalkoztatása. Tájékoztatása szerint Himmler ekkor még a szükséges döntést nem hozta meg.

A vitafelek egyetértenek abban, hogy az auschwitzi halálgyár „összeomlott”, képtelen volt ilyen nagyszámú hullajelöltet fogadni, holott május legelején Eichmann a helyszínen intézkedik a megfelelő előkészítési munkákról. Majd a táborparancsnok, Höss keresi fel Budapesten őt, és ekkor állapodnak meg a teljesíthető kvantumról.

Karsainak tehát abban is igaza van, hogy végül „az egész »Arbeitsjude«-ötletet ejtették”, miután Eichmann bebizonyította: a teljes deportálásnak nincs komolyabb akadálya.