Bár az elmúlt év jogalkotása arra indítaná az ember, hogy mindenféle változást zsigerből elutasítson, mégis nehéz lenne amellett érvelni, hogy a bíróságok igazgatásában minden maradjon a régiben. Még radikális szervezeti változások is indokoltak: az 1997-ben megalkotott szervezeti struktúra aligha alakítható kis lépésekben olyanná, amely megfelel azoknak az elvárásoknak, amelyet egy modern alkotmányos berendezkedésben elvárnánk. De a közjogi változtatások radikalitása a legkevésbé sem garancia a jogállammal kompatibilis irányok követésére.

Sőt – paradox módon – néha nagy változtatásokkal lehet elérni a pozíciók, hatalmi kiosztások megszilárdítását. Ilyen volt a nagy igazságszolgáltatási reform a kilencvenes évek közepén. Lényegében bebetonozta a rendszerváltás előtt kialakult megyei igazgatási túlsúlyt és az igazgatási felelősség hiányát. Ebből következően a bíróságok működése nem lett sem hatékony, sem átlátható, sem számonkérhető, és a rendszer működése szempontjából kulcsfontosságú alkotmányos értéket, a függetlenséget sem tudta maradéktalanul biztosítani. Hatalmi ellensúlyok nélküli, kiegyensúlyozatlan oligarchikus önállóságot kapott a bírósági igazgatás, amelyet a működési rendellenességek leplezésére használt. E rossz szervezeti megoldás túl sokáig állt ellen a változtatási igényeknek ahhoz, hogy most ne örülhetnénk a változásnak.

Csakhogy a változtatás szükségességéből önmagában nem következik, hogy minden változtatás csak jobbá tehetné az igazságszolgáltatást. Nem következik, hogy az ezentúl függetlenebb, átláthatóbb, ellenőrizhetőbb és hatékonyabb lesz.

*

Sok oka van a kételynek, jogos az óvatosság. Egyrészt, mert a közjogi változtatások mára olyan környezetet teremtettek, amelyben a bíróság vagy a demokraták „utolsó reménysége”, vagy az „utolsó leigázandó szűz” szerepét játszhatja, politikai, ideológiai nézőponttól, illetve vérmérséklettől függően. Másrészt, mert az igazságszolgáltatás szervezeteinek jelenlegi állapota sem igazolja a reményeket, meg az sem igaz, hogy eddig minden szűziesen ártatlan lett volna. A bíróságok a legjobb szervezeti, személyzeti háttérrel is alig tudnak jobbak lenni a jogrendszer egészénél, fontos szerepet játszhatnak ugyan abban, hogy a jog értelmezése, alkalmazása során kapjon a társadalom számára kedvezőbb árnyalatokat, de aligha képesek egy rendszer alapképletén változtatni.

Egy közjogi rezsim igazságszolgáltatása rész az egészben. A jelenlegi berendezkedés lényegét az ügyészség közjogi státusza fejezi ki leginkább, ez felel meg annak a hatalmi berendezkedésnek, amelyről nem túlzás azt állítani, hogy kívül került a modern alkotmányosság határain. Látszólag független, mert az Országgyűlés választja korlátozhatatlan hatalmú vezetőjét, működése azonban teljesen átláthatatlan, az alkotmányos elvek érvényesülése véletlenszerű. Azonban jól ellenáll a kritikáknak, mert folyamatosan képes szimulálni a függetlenséget, ami nem áll másból, mint a széles hatáskörrel rendelkező vezető szabad belátásából. Vagyis a politikai befolyástól való mentességre legfeljebb a személy kvalitásai jelenthetik a garanciát.

Éppen arra találták ki a jogállamot, hogy a jog uralmát kelljen elviselnünk, és ne az önkényre hajlamos, szubjektív emberi tényezőnek legyünk kitéve. Különben az olyan jogi kreténséget is képes lesz befogadni az igazságszolgáltatás szervezete, mint a volt miniszterelnök terrorcselekményére vonatkozó feljelentés. (Nota bene: a forrás egy jelenlegi alkotmánybíró és egy nyugalmazott legfelsőbb bírósági bíró.)

*

A napokban közrebocsátott tervezet a bíróságok szervezetéről és a bírák státuszáról mindezek fényében legalábbis ellentmondásos. Miközben számos üdvözlendő elemet tartalmaz, több helyen veszélyesen tisztázatlan viszonyokat teremt. Előrelépés, hogy kilátásba helyezi az igazgatási vezetők felelősségét inkompetens irányítás esetén. Számtalan példa volt a következmények nélküli totális alkalmatlanságra, tehát egy olyan rendszer, amely képes értelmezni a vezetői felelősséget, szükséges lépés. Ahogy a vezetői kinevezéshez szükséges vezetői ismeretek igazolt megszerzése is, amelyet a tervezet szintén előír. A bírák kinevezésének rendszerében a normatív elemek, a teljesítményalapú rangsor megőrzendő fejlemény, ebbe az irányba – a jelenlegi bírósági vezetés kezdeményezésére – már korábban elindult a szabályozás.

De a bírák státuszára és különösen a kiválasztásra a jogállamok körében sajátos garanciarendszerek jöttek létre, amelyeknek lényege, hogy bírói önkormányzati jellegű szerveknek ad a jogalkotó lényegi hatásköröket. Elsősorban azért, hogy a bírói függetlenség legérzékenyebb pontjain ne lehessen semmilyen befolyást gyakorolni. Nem jó megoldás, ha egy megyei bírósági vezető ténylegesen egy személyben határoz arról, hogy ki lehet bíró. Jó megoldás, ha bírák által választott bírói tanács normatív rendben, garanciákkal körülbástyázott eljárásban választja ki a leendő bírákat. A jelenleg még működő Országos Igazságszolgáltatási Tanács nem a bírói önkormányzatiság szerve volt, hanem olyan igazgatási csúcsszerv, amely minden adminisztratív jogkört gyakorolt. A rendszer nem ismerte a megosztott hatásköröket. Ahogy a mostani tervezet sem. Ugyanis most nem egy kollektív testület, hanem egy parlament által választott személy fogja gyakorolni az OIT eddigi jogköreit. Még a normatív utasításadás, szabályozás jogkörét is, amennyiben a bíróságokra kötelező utasításokat adhat.

A megosztott hatáskörök – régi tapasztalat – hatékonyan gátolják meg a hatalommal való visszaélést. Nem érdemes olyanokra bízni a bírák kiválasztásának, előmenetelének érdemi elbírálását, akik egyéb jelentős adminisztratív felelősséggel rendelkeznek, de legalább együttdöntési kötelezettséget, vétójogot kell telepíteni olyan testületekhez, amelyek garantálják a rendszer viszonylagos tisztaságát. A tervezet sem nagyon bízik a bírói kar önigazgató potenciáljában: az összbírói értekezletek, bírói tanácsok véleményt nyilváníthatnak, kezdeményezhetnek, de nincs érdemi hatáskörük. A bírói kar önkormányzati jellegű jogosítványai 1997-ben felszámolódtak, és most sem fognak visszaépülni. A tervezet szerint a nagyhatalmú egyszemélyi vezető, az Országos Bírói Hivatal elnöke mellé rendelt, a bírák által választott bírákból álló Országos Bírói Tanács súlytalan véleményező szervezet. A jelzés, javaslat, véleményezés típusú hatáskörökkel nem lehet egy rendkívül széles igazgatási felhatalmazással rendelkező központi irányítást felügyelni. Bírói szervek ugyan jelezhetik, hogy a középszintű igazgatás ellátásával baj van, kezdeményezhetik a felelősségre vonást vagy az elmozdítást, de dönteni minden esetben egyedül az OBH elnöke fog.

Bizonyos, hogy ez hatékonyabb irányítás, mint a megyei részérdekek egyeztetési fóruma, vagyis az OIT volt, de kérdés, hogy a hatékonyság-e az egyetlen szempont a bíróságok irányításában. Pontosabban nem kérdés, mert jogállami feltételek között nem lehet mindent a „hatékonyságnak” alárendelni. Ez ugyanis nagy valószínűséggel olyan szervezeti működéshez vezet, amely az ügyészség esetében ismert: ellensúlyok nélküli politikai kiválasztott és neki alárendelt középvezetők. A bírák ugyan ítélkezésükben függetlenek, de egészen pontosan ismert a belső kiszolgáltatottság sűrű szövedéke, tehát gyorsan kialakulhat, illetve megmaradhat az akár politikai tartalmú igazodási rendszer.

Nem elégségesek a garanciák, ezért a kiegyensúlyozatlanság más típusa alakul majd ki. Továbbra is menekül a kormányzat a felelősség alól: nem vállal hatásköröket a bíróságok igazgatásában, amelyeket egy tényleges bírói önkormányzat ellensúlyozna. A jogállami megoldás lényegében mindenhol a vegyes modell valamilyen változatát intézményesítette. Ezt az utat a magyar jogalkotó következetesen elkerüli. Talán, mert nincs a konszenzuális közjogi működésnek hagyománya, mert dőreség lenne abban bízni, hogy az igazságügyért felelős miniszter és egy bírói csúcsszerv képes együttműködni? Feláldozható a hatékony irányítás oltárán az ellensúlyokkal működő igazgatás? Ha a jogalkotó nem hoz létre ilyen hatalommegosztásokat, akkor soha nem is lesz ilyen hagyományunk. Ellenben van a függetlenség szimulációja, és a politikai káderkiválasztás. Ez jól bejött a jobboldalnak, erre épül a közjogi berendezkedés, és ennek vannak is hagyományai, igaz, nem demokratikusak. De, hát, alig van demokratikus hagyományunk.

Ehhez képest kisebb jelentőségű, bár komoly következményekkel járhat, hogy sem az alaptörvény, sem a bíróságokra vonatkozó törvény tervezete nem ad garanciát a bíróságok anyagi ellátottságára, így akadály nélkül csökkenthető a költségvetési forrása. A kormányzati felelősség lényegi eleme a működés biztosítása, amihez források kellenek. Ezért jó, ha a kormányzat bizonyos igazgatási hatáskörökkel is rendelkezik, mert különben felelőssége is üres marad. A tervezet nem növeli a bírósági határozatok közzétételének körét, nem javítja lényegesen a bíróságokkal kapcsolat több szinten jelentkező (iratnyilvánosság, szervezeti működés átláthatósága) nyilvánosságszintet. Nem garantálja a törvényes bíróhoz való jog alapjogát, mert az OBH elnöke a hatékonyabb (gyorsabb) ügyintézés okán gyakorlatilag szabadon dönthet a bírák kijelöléséről. A törvényes bíróhoz való jog a pártatlan ítélkezés egyik klasszikus garanciája. Ahogy a bírák áthelyezésének korlátoltsága, a bíró beleegyezésének előírása is.

*

Nem túl elegáns, de muszáj szót ejteni a személyekről is. Nem kellene, ha nem egy olyan rendszer tűnne ki a tervezetből, amely személyfüggővé teszi a működést. Túl sok minden múlik azon, hogy a parlament kit fog 9 évre az OBH elnökévé választani. Még egy olyan rendszerben is, ahol a jelölő köztársasági elnök rendelkezik saját akarattal, ahol a kétharmados feltétel megegyezést igényel, az ilyen személyfüggőség veszélyes lehet. Ahol pedig ezek a feltételek is hiányoznak, a politikai káderkeresés egyértelműen politikai befolyásoláshoz vezet a rendszer működése során.

Az OIT és a Legfelsőbb Bíróság jelenlegi elnöke, az oly nehezen megválasztott Baka András elvileg bizonyos védettséget élvez, hiszen a nemzetközi közvéleményt nehezen lehetne meggyőzni arról, hogy egy főbíró elmozdítása mindenképpen a szervezeti átalakítás következménye kell, hogy legyen. Ám Baka megválasztható a Kúria élére, ahol ugyan nincsenek igazgatási jogosítványai, de lényeges alkotmányos feladatot tölt be a jog egységes értelmezésének előmozdításában. (A tervezetben a legfőbb ítélkező és a legfőbb adminisztrátor egyébként üdvözlendő szétválasztása sem következetes, mert az OBH elnökének is feladatai vannak az ítélkezési gyakorlat egységesítésében, ami okozhat még hatásköri konfliktust.) Tehát viszonylag botránymentesen lehet megszabadulni Baka Andrástól mint olyantól, akit még nem a jobboldali kormány(fő) talált ki.

Felmerülhet jelöltként az uralkodó párt legfelsőbb vezetésébe tartozó házastárs, aki a miniszterelnökkel is baráti viszonyokat ápol. Sajnos, minden igazgatási tapasztalata és alkalmassága eltörpül a „politizmus” árnyékában, lehetetlen lesz olyan működést produkálnia, amely akár minimálisan hihetővé tenné a pártatlan igazgatást. Felmerülhetne még Sólyom László egykori sikertelen jelöltje, az igazgatási tapasztalatokkal és határozott vezetői elképzelésekkel rendelkező táblaelnök, aki minden bizonnyal nehezen lenne befolyásolható, de nagy erőfeszítésébe kerülne, hogy ezt elhitesse. Talán lenne rá esély, de persze újra mondom: jobb lenne nem a személyes kvalitásokban hinni, hanem a garanciákat látni. Most arról ne is beszéljünk, hogy léteznek egészen borzasztó személyi lehetőségek is, és bizonnyal a szolgalelkű káderek körében már megindult a tülekedés.

Nincs miért abban bíznunk, hogy ezek kiesnek, és egy jól irányítható bábot sem akarnának egy minden hatalommal felruházott pozícióba ültetni kétharmados felhatalmazással két ciklusnál több időre. Ha ugyanis, ahogy eddig, politikai célokra is akarják használni az igazságszolgáltatást, akkor ők a legjobb választás. Bármennyire is tragikusnak tűnik, a politikai ellenfelek kriminalizálásának végjátéka csak az egyik következmény lesz, a tartósabb az a tökéletes és nehezen múló bizalomvesztés, amely az egész jogrendszert érinti, kívül, belül, határon innen és túl. A nemzetközi közvélemény nem fog nagyon csodálkozni, Kelet-Európában szokásos működésmódról van szó, kicsit ismét átrendeződtek a kulturális határok; a jogállami kultúra romlásának csak egyik, igaz, látványos megnyilvánulása a politikai per.