Csütörtökről péntekre virradó éjszaka a sikereinkre irigy ellenséges erők csapást mértek Magyarországra. Mindenre elszánt rosszakaróink az éj leple alatt, orvul támadtak a liberális dögkeselyűktől szaggatott, elnyomó csizmáktól taposott, spekuláns körök által fojtogatott és egyéb szóvirágoktól tépázott édes hazánk nemes testére.

Nézzük milyen – a hágai egyezményeket súlyosan sértő – eszközöket vetnek be ellenünk! Az egyik pénzt akar adni a piacinál jóval kedvezőbb kamatozásra, a másik meg közölni akarja velünk s a világgal, hogy szerinte valójában hogyan is áll a magyar gazdaság. Tényleg a szőnyegbombázással vagy vegyi fegyverek használatával egyenértékű pressziók.

Folytatnám tovább ezt a háborús hasonlatot, ám könnyen az a vád érhet, hogy a vereségünkön gúnyolódom. Akkor itt álljunk meg. Még mielőtt a magukat ifjúsági regények hősének képzelők, a világbirodalommal szembeni fölkelésről delirálók, a fizetési fölszólítást párbajkihívásként olvasók, a sínen szembejövő vonat füttyét csatazajként hallók a pénzvilág hazai rajongójának (Magyar Nemzet), kárörvendő vicsorgónak (Demokrata), nagyokos, magától eltelt kibicnek (Heti Válasz) csak a nyomorúságos, kisszerű hatalomvágytól vezéreltnek (Magyar Hírlap) bélyegeznek, elárulok egy nyílt titkot: a szabadságharc nem elbukott, hanem soha nem is volt. Lehet a függetlenségi háborút Leninből (Heti Válasz), a globális szivattyúkból (Magyar Hírlap), a Mammon mindenhatóságát hirdető Világközpontból (Demokrata) a saját útját járó, büszke és független Magyarországra feszesebb láncot vetni óhajtó tengerentúli gépezetből (Magyar Nemzet) levezetni, ám ettől még az igazság az, hogy a kutya nem akar velünk háborúzni. A külvilági tényezők (mammonista, láncverő, tengerentúli szivattyúk stb.) annyit akarnak, hogy fizessük vissza az adóságunkat, legalábbis kerüljünk olyan állapotba, hogy képesek legyünk visszafizetni.

Persze ezt kimondani igen kellemetlen, mert 1) nincsen benne semmi romantikus, 2) szakítani kell hozzá a magyar választók hiszékenységére és hárítási hajlamára alapozó folyamatos ígérgetéssel és bűnbakképzéssel, 3) nem lehet elhallgatni a létrejöttéért viselt felelősség kérdését sem. A jelenlegi kormány hívei még ez utóbbiból se jönnének ki olyan rosszul, mert elmondhatnák (minél tovább halogatják, annál kevésbé), hogy az államadósság kétezres évekbeli megugrása a baloldali kormányoknak köszönhető, és ha nem tudják visszatartani kommunistázhatnékjukat, akkor megemlíthetik az eladósodás eredendő okát, a szocializmust is. Igaz, mindkét esetben beszélni kéne arról is, hogy a hitelt fölvevő kormányok a pénzt nem egyszerűen ellopták (viszontválasz kommentelőimnek: de nem), hanem – a hatalom megszerzése és megtartása érdekében – fedezet nélküli juttatásokra költötték, és fenntarthatatlan rendszereket finanszíroztak belőle.

Ezek nem olyasmik, amiket az Átlag Magyar Választó hallani szeret, így néhányan inkább beleélik magukat a Matolcsy György fejében játszódó katonásdiba, és ha már a diadal nem adatik meg, legalább a hősi halált megkísérlik előadni. Fölszaggatják ingüket és csupasz mellkasukat a Nyugat irányába fordítva drámain kiáltják a végzet felé: ide lőjetek. De amazok nem lőnek. Csak néznek érdeklődve, és nem adnak több pénzt.

Az amúgy is tragikomikus szituáció taglalása – szemben a kiszolgáló médiában terjedő vélekedéssel – egyáltalán nem öröm. Európa hülyegyerekeinek padján nemcsak a kormány és hívei, de valamennyien ott fogunk kucorogni, ami azon túl, hogy jelentősen rontja későbbi lehetőségeinket, valóban sérti az önérzetünket is. Ezzel kapcsolatban tényleg megfigyelhető egy koncepcionális ellentét, amely a kormánypártiak többsége és a kurzus egynémely kritikusa között feszül. Méltóságunk megőrzése, illetve helyreállítása érdekében az előbbiek azt javasolják (követelik, dacosan elvárják), hogy ha már lehülyéztek minket, akkor legyünk rá büszkék, az utóbbiak pedig azt, hogy próbáljunk meg kevésbé hülyének lenni.

Kezdő lépésként elég volna néhány alapvető összefüggést megérteni, és ezt követően véget vetni annak a gyakorlatnak, hogy nép és elöljárói kölcsönösen egymást hülyítik. S mivel a hülyeség konkrét és tanulmányozható, ne csak általánosságban hülyézzünk, vegyünk együnk egy példát, nézzük meg a virtuális háború egyik mellékhadszínterét.

*

Az IMF-fel és a hitelminősítőkkel szemben folytatott harccal körülbelül egy időben áramfronton indított hadművelet kiválóan alkalmas arra, hogy rajta keresztül az ön- és közveszélyes demagógiát megvizsgáljuk, valamint azt is, hogy a népszerűséghajhászás nem önmagáért való, hanem nagyon is valóságos vámszedői vannak.

Tiszta szerencse, hogy belső egyeztetési fórumok híján, és a parlamentarizmusra emlékeztető intézmények módszeres kiürítését követően, a kormánypárti politikusok kénytelenek a megmaradt kommunikációs csatornát, nevezetesen a Facebookot használni vitás ügyeik intézésére. Így nemcsak a döntéshozatal folyamataira engednek rálátást, de megtudhatjuk azt is, hogy a Nemzeti Együttműködésben ki tölti be a fék, egyszersmind az agysejt szerepét. Bencsik János államtitkár egy munkakörébe vágó előterjesztés kapcsán így fakadt ki saját üzenőfalán: „az energiatermelés és -elosztás nem veszélytelen üzem, éppen ezért kerülendő a lehetséges következményeket figyelembe nem vevő indítványok beterjesztése az Országgyűlés elé. Miután magam arra szerződtem, hogy legjobb tudásom és lelkiismeretem alapján szolgáljam az országot, ezért a Lázár Képviselő úr által benyújtott indítványt támogatni nem tudom”.

A Lázár-féle javaslat lényege, hogy a lakossági és közületi fogyasztók (továbbiakban: MI és Szerveink) esetében akkor se lehessen kikapcsolni az áramot, ha azok jelentős tartozást halmoznának föl, föltéve, ha ez a tartozás az úgynevezett rendszerhasználati díjat érinti. Ehhez tudni kell, hogy az árampiaci liberalizáció óta magát az áramot nemcsak az illetékes szolgáltatótól, hanem mástól is vásárolhatjuk, és a kiszámlázott díj is ezt tükrözi: két főtételt tartalmaz, az áram árát (amelyet javarészt hazai erőművek termelnek meg) és a vezetékekhez kapcsolódó költségeket (amelyeket a szolgáltatókat tulajdonló gonosz külföldieknek kell állni). Ez utóbbi a rendszerhasználati díj, amelyet, ha innentől nem fizetünk – a tervek szerint –, akkor se történik semmi.

A probléma: Lázár indítványa – látszólag – tehát MInket véd és Szerveinket, de főleg a Szerveinket, mert egyelőre esetükben jellemző, hogy külön fizetnének a két fajta szolgáltatásért. Szegény Bencsik nagyon egyedül érezheti magát, mert Lázár alighanem jobban mérte föl a fogyasztói igényeket. Mármint nem az áramfogyasztóit, hanem a politikafogyasztóit. Bencsik posztjához érkezett első – amúgy az államtitkárt támogató – hozzászólás így hangzik: „átsüt a liberalizmus egyes Fidesz képviselők tevékenységén, Lázár az egyik Fodor Gabriella követő maradvány, lásd oktatásügy elleni ténykedést is”. A kedves hozzászóló eldöntötte, hogy számára Lázár nem szimpatikus, ezért a jelenlegi jobboldali körökben legnagyobb sértésnek számító „liberális” jelzőt aggatja rá. Pedig, ha ebben az ügyben valaki liberális volt, az éppen Bencsik.

Az első megértenivaló: Bencsik államtitkár ugyan az ellátás biztonsága oldaláról érvel, és nem a szerződési szabadság és az ebből következő szerződéses kötelezettség felől, ám tegyük csak föl a kérdést: mi is garantálja az ellátás zavartalanságát? A válasz: az, ha a szolgáltatást nyújtó (a terméket előállító) biztos lehet benne, hogy megkapja az ellenértéket, beruházni pedig akkor fognak, ha tudják, hogy az megtérül. Lehet kalandorkodni azzal, hogy kapjunk ingyen mindent, csakhogy ennek az lesz a következménye, hogy a szolgáltató lepakolja a szerszámokat meg a könyvelést, és elhúz innen, MI meg itt maradunk a sötétben a népboldogító szerveinkkel.

A második megértenivaló: a nem szokványos gazdaságpolitikában utazók – még ha el is fogadják az előbbi tételt – azt szokták hangoztatni, hogy bizonyos területekre a magánérdek éppen a biztonság miatt nem engedhető be. Erre szintén egy kérdéssel felelhetünk: mikor volt szélesebb a választék és megbízhatóbb a szállítás, amikor az Állami Sütőipari Vállalat készítette a kenyereket, vagy azt követően, hogy pékségek ezrei versengenek a vásárlókért? Na, ugye. Az igaz, hogy vannak, akik számára a mindennapi betevő a gond, és mindegy nekik, hogy zsúfoltak a boltok polcai, avagy sem, de ez nem a piaci szabályozás kérdése, hanem a szociálpolitikáé. Lázár és unortodox haverjai a pékeket óhajtják felelőssé tenni azért, hogy léteznek, akiknek nincs pénzük kenyérre.

A harmadik megértenivaló: vannak olyan szektorok, ahol a verseny eleve korlátozott lehet csak. Teszem azt, nem fektethetünk tetszőleges mennyiségű kábelt a földbe. Valóban. A felvetés azonban ezúttal sem elméleti, mert a vezetékfektetésnek és karbantartásnak is van költsége (ez a rendszerhasználati díj) a kérdés csak az, hogy ezt ki és hogyan fizeti meg. Lehet adóból finanszírozni, és lehet az igénybevevőknek közvetlenül fizetni érte. Ez utóbbi esetben is maradnak szabályozási lehetőségek, figyelembe véve azt, hogy a szolgáltató kvázi-monopolhelyzetben van (jelzem a rendszerhasználatért fizetett díj hatósági áras), ám magát a költséget nem tagadhatjuk le, különben vihetjük a részecskéket vödörben az egyik háztartástól a másikig.

A negyedik megértenivaló: a lassan általánosnak tekinthető felfogás szerint a külföldi tulajdonosok szivattyúzzák kifele a profitot, míg Magyarország egy kizsákmányolt tartomány szintjére süllyed. A Mandarin nevű (olyan, mint a narancs, csak kisebb) portál egyébként kormányt gyepáló cikkében is ezt olvashatjuk: „száz- és ezermilliárdok folytak ki az országból, és a rendszerváltás tragédiája, hogy ez így alakulhatott”. Megint az a helyzet, hogy vitatkozhatunk azon, hogy melyik megoldás a szerencsésebb. Ha bizonyos szolgáltatások távoli cégek kezében vannak, vagy, ha a helyi viszonyokat jobban ismerő, azokra érzékenyebben reagáló társaságokéban? Lehet, hogy személyes véleményem nem is áll távol a cikkíróétól, de a számokkal, ha kérhetném, a számokkal legyünk már tisztában. Az elmúlt húsz évben (az átmenet zavaros két évtizede) a működőtőke-beáramlás folyamatosan meghaladta a kivitt nyereséget. Ráadásul a kifizetett osztalék eltörpül a fejlesztésre költött százmilliárdok mellett.

A végső megértenivaló: a fenti érvek elhallgatásával, a háborús propagandával Matolcsy és Lázár nevű Szerveink (úgyis mint a Jobbkéz és a Balfasz) saját felelősségükről akarják elterelni a figyelmet. Lázár akciójáról hírt adó tudósítások egyből kiszúrták, hogy a háttérben a hódmezővásárhelyi polgármester és a helyi szolgáltató összetűzése áll. Lázár ezt akarja leplezni azzal, hogy demonstratíve a fogyasztók mellé áll. Álszent módon arra hivatkozik, hogy ne lehessen minimális tartozás miatt egy óvodában kikapcsolni az áramot, de arról nem regél, hogy ő mint fenntartó miért nem fizette ki a számlát. Miért adósította el nyakig a városát, miért presztízsberuházásokra költötte az adózóktól származó bevételeket, és így tovább. Hasonló kérdéseket tehetünk föl Matolycsy miniszternek is, nyilván a válasz reménye nélkül.

Ha ugyanis felelnének, akkor igen hamar kiderülne, hogy Magyarország nem áll háborúban senkivel, legfeljebb önnön hülyeségével, de amíg azt le nem győzzük, addig hazánk tényleg szabad prédája lesz a gátlástalan hazudozóknak. Remélem ez világos. Világos?