Egy fiatal férfit és egy fiatal nőt mutat a kamera, amint búvárruhában a tenger felszínén vergődnek. Szimpatikus yuppie házaspárról van szó, akiket a film kb. 20. percében otthagyott a hajójuk, most pedig az életükért remegnek, mert egy csapat cápa veszi körbe őket. Jó egy órán keresztül precíz részvétlenséggel veszi őket a folyamatosan mozgó kézikamera, előbb a kettejük közt kibontakozó lelki, majd az egyre fenyegetőbb életbenmaradási drámát, de úgy, hogy mi is ott lebegünk velük, nyakig a doku-realizmusban. Csak azért, hogy a végén mindkettőjüket sorsszerűen megegyék a cápák.

Chris Kentis független filmes 2003-ban bemutatott Open Water (Nyílt tengeren) című filmje olyannyira low budget alkotás volt, hogy a rendező és stábja valódi cápákkal dolgozott a Bahamákon, a szereplők jól megerősített búvárfelszerelésben merészkedtek a vízbe. De nem is emiatt szorongunk valójában: a kamera objektív hidegsége szemtanúkká, voyeurökké tesz minket, simán végigasszisztáljuk egy fiatal pár legutolsó óráját.

A szívdobogás nem onnan jön, hogy túlélik-e vagy sem: egyszerűen csak dermesztő dolog végignézni, sőt cinkosként részt venni a totális kiszolgáltatottságban. Nagyjából ugyanerre az élményre számítsunk a Csak a szél nézése közben is.

Jelenet a ''Csak a szél'' című filmből

Fliegauf Bence filmjében a kamera ott liheg a későbbi áldozatok tarkóján, elkíséri a cigánylányt az iskolába, hogy telibe kapja a napi rendes adag megaláztatását; ott van a kamera a kissráccal a földalatti túlélő bunkerben, az anya munkahelyén, úgyhogy mi is szótlanul tűrjük a rasszista főnök napi geciségét - de ez a közelség csak látszólagos. A kamera itt is szenvtelen, realista dokustílusban mozog a négy szereplő körül, akik kizárólag azért fontosak neki, mert ez életük utolsó napja.

A sorozatgyilkosságok sújtotta falu cigányai másfél órába sűrítve lebegnek a tengeren, amíg fel nem falják őket a cápák.

Nyilván mázlink van, hogy nem valami érzelemdús szociodráma mellett döntött a rendező, a részvétlátogatások mellőzését kérve. A veszély ebben csak az, hogy ha a film ennyire csak a potenciális, illetve későbbi áldozatok napi életére összpontosít, akkor ezeknek az embereknek az áldozati státusza is természetesnek, normálisnak tűnhet. Sorsszerűnek.

Ha viszont ezt teljes joggal elutasítjuk, akkor pontosan miért is tartozik ránk az áldozatok hétköznapja, nézőpontja? Ráadásul úgy, hogy hatásos módon még csak közel sem kerülnek hozzánk a szereplők? Mi a célja annak, hogy végignézzük a nyomasztó vergődést, ha már kezdettől fogva tisztában lehetünk az egyedül lehetséges végkifejlettel? Talán az, hogy feltűnjön a hiányuk, ahogy a Bahamákon visszatérő hajón is hirtelen rájönnek, hogy úristen, ketten ottmaradtak a tengerben, itt vannak a cuccaik?

Vagy inkább az, hogy kezdjünk valamit saját távolságtartásunkkal, és bármennyire paradox is, de átérezzük a közönyt. Tanult kollégám szerint a tettesek "nem felindulásból, hanem dühből cselekedtek". Hát nem. A fasizmus legfontosabb előfeltétele nem a gyűlölet vagy bármi más emóció, hanem annak szöges ellentéte, az elkövetők totális lelki érzelemmentessége, kiüresedettsége. Éppúgy, mint a befogadó közeg, a nyilvánosság közönye.

Húsz évvel a rendszerváltás után a magyar nyilvánosság jó része éppolyan részvétlen közönnyel kísérte végig a romagyilkosságok eseményeit, mint amikor '44-ben polgártársaink egy részét a magyar közigazgatás bevagonírozta és deportálta. Ha a Hír Tv élőben közvetítette volna mondjuk Csorba Robikáék szervezett meggyilkolását, az hozott volna némi nézettséget a csatornának, de nem tüntettek volna ellene többen, mint a Zöld Pardon bezárása ellen.

"Ez a film annak a megmutatása, hogy miért lehetséges, kik miatt és hogyan, hogy származásuk miatt embereket ölnek meg hazánkban" - állítja valamiért az egyik filmkritikai oldal, holott ha valamit, akkor ez az, amit a film nem mutat meg. A tettesek leginkább egyáltalán nem jelennek meg benne, az áldozatok napi küszködései, munkái, iskolai lógásai, konfliktusai pedig semmilyen összefüggésben nem állnak azzal, hogy kizárólag a bőrszínűk, hovatartozásuk miatt egy nap náci gyilkosok megölik őket.

A film egyik, didaktikusra sikerült jelenetében a rasszista rendőr azt fejtegeti a kevésbé rasszistának, hogy a gyilkosok részéről rossz üzenet volt a Lakatos családot "megcsinálni" (kinyírni), hiszen rendes, dolgos emberek voltak. Stupiditásában a "rossz rendőr" nem érti, hogy az akciósorozatnak éppen ez volt az üzenete: bármelyik cigány bármikor lelőhető, hiszen a származása a lényeg, nem a kora, neme, munkaviszonya. Nála is ijesztőbb figura a csak nagyon szoft módon nem rasszista "jó rendőr", hiszen kulcshelyzetben szűnik meg konfrontálódni, fék és ellensúly lenni.

A rendszerváltás óta eltelt időszak legnagyobb társadalmi botrányát, roma emberek tudatosan eltervezett sorozatos meggyilkolását nem kísérte az ügy súlyának kijáró médiavisszhang. A fejleményekről lelkiismeretesen tudósító on- és offline lapok nem tudták megtörni a relativizáló ("és Olaszliszka?"), a cigányokat hibáztató vagy csak szimplán közömbös közhangulatot, hiszen ahogy a cigányok élete, úgy haláluk sem érdekelt túl sok adófizető polgárt, de még a köztársasági elnök is csak halkan és későn mondta ki tisztességgel, hogy "az egész társadalomnak szolidaritást kell vállalnia a cigány közösséggel. Magyarország a roma állampolgárai mellett áll ebben az ügyben."

Mára ott tartunk, hogy bár a büntetőper egy éve folyik, az ügy gyakorlatilag lekerült a napirendről. "Fő problémánk persze amúgy is az, hogy a magyar társadalom (...) nem látszik érdeklődni a per iránt, pedig ez roppant szükséges volna, hisz‘ talán szociológiailag legfontosabb problémáink véres megjelenése a per tárgya" - jegyzi meg keserűen a kitűnő Cigányvadászat-per blog, amelynek munkatársai (Vágvölgyi B. András, Gulyás József, Takács Flóra, Stépán Balázs és mások) egy éve folytatnak hősies küzdelmet a napi közöny ellen, miközben a Facebookon egyelőre 250 like-ra vitték.

Vágvölgyi ír az ÉS-ben arról is, hogy a márciusi debreceni helyszíni tárgyalást is közöny kísérte, "Debrecen nem hisz a könnyeknek, és elfelejtené már az egészet a francba." Ugyanígy észrevétlenül, a jelek szerint egy velünk párhuzamos világban zajlott az állami/önkormányzati szervek leépülése, a bíróságok, ügyészségek, rendőrök fokozatos szereptévesztése és -vesztése, az egész alkotmányos-demokratikus izé kiüresedése, úgyhogy a Fidesz már csak rendszert vitt a destrukcióba.

Ebben a nyíltságban, intelligenciában, önreflexióban és individuális szabadságban szegény hazában a Csak a szél az elmúlt két évtized egyik legfontosabb filmje. Már csak azt kell eldöntenünk, hogy pontosan mitől is.