A jogállampárti ellenzék már tervezget, a két év múlva esedékes választásokra készül, programot és stratégiát fogalmaz meg. Az egyik legfontosabb kérdésnek az tűnik, hogy ki, kivel hajlandó összefogni. Ha sikerül is összevarrni egy életképes ellenzéki erőt, az nem kizárólag az előző két ciklus személyeihez, pártjaihoz való viszony alapján repedhet.

Összefog a szakértelem, fölméri a helyzetet

Újból fellángolt a vita a konzervatív és/vagy liberális (neokonzervatív és/vagy neoliberális, nem kívánt törlendő) és az egalitárius (öko-, keresztény- vagy pőrén szocialista), másképpen jobb és baloldali gazdaság- és társadalompolitika hívei között, pedig már úgy tűnt, hogy a kétharmados tombolás valamint az unortodox fércmű – legalább egy időre – háttérbe szorítja a jogállampárti ellenzék ilyen elvű megosztottságát. Nem kívánok a vita felett keseregni, a nagy, népfrontos összefogás olyan álmegoldás, amely nem számol azzal, hogy Orbán leváltása nem program, csak feltétele a változásnak, a program az, ami utána jön. Mivel Orbán jogállampárti ellenzékét nem csak az elmúlt nyolc év vezetőihez és pártjaikhoz (Bajnaihoz, Gyurcsányhoz, MSZP-hez, Demokratikus Koalícióhoz) való viszony osztja (legalább) két táborra, de a megfogalmazott társadalomvízió is, az erről szóló vita nem maradhat el.

A matolcsyzmus innen-onnan összelopkodott elemei mellett nem tudnak felhőtlenül elégedettek lenni sem a jobbos, sem a balos megoldások hívei, mert nem elég, hogy azok ötletszerű egymásra hajigálása ellentmondásokkal terhes, a valódi unortodoxia alighanem abban rejlik, hogy a töretlen lendületben lévő nemzetgazdasági miniszter mindenből csak annak torz karikatúráját volt képes bevezetni. Az viszont egyáltalán nem mindegy, hogy – az elcseszett intézkedések szemétdombra hajítása és/vagy kijavítása után – melyik irányt kívánjuk megőrizni. Egy ilyen választás alapvetően értékrend alapján történik, el kell döntetnünk, hogy a társadalmi különbségeket alapvetően jónak és nem piszkálandónak, vagy rossznak és orvosolandónak tartjuk. Hogy mindezen célok mögé milyen intézkedéseket teszünk, az már a választott vezetők alkalmasságán múlik, Matolcsynál nem lesz nehéz alkalmasabbat találni.

Mely típusú gazdasági összeomlás fenyeget

Azonban van ennek a vitának egy állandóan visszatérő eleme, hogy történelmi példaként mindkét fél Chilét szereti felhozni mintegy elrettentésként, a különbség csak annyi, hogy a fasiszta puccs előtti vagy utáni időszakot. Papp László Tamás például ezt írja: „Naiv, utópista széplelkek a maguk doktriner hozzáállásával kormányra jutva ugyanolyan (vagy még nagyobb) károkat tudnak okozni, mint a legcinikusabb korrupt. Lásd pl. a Chilét gazdasági csődbe taszító Salvador Allende esetét.”

Értem én, hogy Papp László Tamásnak mindenről a káros, osztogató politika jut az eszébe, de az Allende és Pinochet közötti választás – ha már felállítunk egy ilyen hamis választási kényszert – nem jobb és baloldali, vagy liberális és szocialista társadalomvízió között kell történjék, hanem demokrácia és diktatúra között. Pinochet puccsal döntötte meg a demokratikusan választott Allende hatalmát és mindazokat a „reformokat” amelyeket itthon is univerzális medicinaként szokás kínálni minden bajra, több ezer ember életét követelő erőszak segítségével vitte véghez. Aki ezen információk ismerete mellett is képes Pinochet Chiléjét példaként állítani, annak valami baj lehet az értékrendjével és ez akkor is így van, ha egyúttal kifejezi sajnálkozását az áldozatok miatt. Igaz, ezt csak Tokfalvi tette meg a citált írás két mondatos gondolatát bővebben kifejtő cikkében, hiszen Papp László Tamás ugyanezt – említett helyen legalábbis – elmulasztotta.

Ugyan elegendő lenne mindössze a junta rémtetteit felhozni igazolásaképpen annak, hogy nincs az a fejlődés, amely igazolná az elnyomó gépezet működését meg kell jegyezni, hogy az ország csődbe taszításának Allende elleni – és automatikusan Pinochet melleti – érve sem áll meg, tudniillik nem veszi figyelembe, hogy az összeomlást aligha tekinthetjük kizárólag gazdasági törvényszerűségnek. Könnyen lehet, hogy a „szocializmus a demokráciában” utópiája önmagától is bedőlt volna, mint egy rosszul felépített disznóól, de azt már nem jelenthetjük ki, hogy pontosan így is történt, hiszen egy üzem teljesítményét valószínűleg az államosításnál is jobban rontja, ha ostrom alá veszi a demokratikusan választott kormány ellen fellázadó hadsereg.

Talán azt sem nevezhetjük spekulációnak, hogy – a Mussolini squadristáival nem csekély párhuzamot mutató és az ország destabilizálásában érdekelt – paramilitáris csoportoknak a földfoglaló parasztok elleni fegyveres támadásai illetve a földreformban ellenérdekelt nagybirtokosok áruvisszatartása is nagyobb mértékben járulhattak hozzá az áruhiányhoz, mint a korábban meg nem művelt földek birtokba vétele. A sort lehetne folytatni, a már a gazdasági összeomlás előtt kialakult kvázi-polgárháborús helyzet egyszerűen alkalmatlanná teszi Allende rendszerét arra, hogy egyfajta ballisztikai légüres térként kezelve azt megállapítsuk, hogy pusztán az elnök naiv szocializmusa vezetett a gazdaság romló teljesítményéhez.

Számtalan példát lehetne felhozni az államosítás negatív gazdasági következményeiről, de a fentiek fényében talán nem pont Chilére kéne mutogatni. Mindez persze mellékvágány, mindössze azért érdemes rá kitérni, mert remekül illusztrálja, milyen durva leegyszerűsítés szükséges ahhoz, hogy valaki a Pinochet alatti Chile példáját követendőnek tartsa.

Megy tovább a móka, új seprű seper ki

Azonban Tokfalvi írásával is akadnak gondok. Rögtön az elején úgy tesz, mintha mindazok, akik fennakadtak az Allendét eltorzított információk alapján ekéző sorokon egyúttal „életképes, demokratikus szocialista” kísérletnek tartanák Allende rendszerét, amit nehéz nem árnyékbokszolásként – a vitapartner álláspontját eltúlzó, majd az ilyen módon teremtett, hamis változattal vitába szálló érveléstechnikaként – értelmezni. Hasonlóan feltételezi Tokfalvi, hogy csak azokat zavarhatják az említett sorok, akik – Fidel Castroval vagy a KISZ agitproposaival egyetemben – csakis és kizárólag az Egyesült Államok nyakába varrnák a fasiszta puccsot, vagy pláne, hogy valamennyien könnyedén megbocsátanák Fidel Castrónak és a kubai terrorért mélységesen felelős Che Guevarának tízezrek meggyilkolását. Nos, ez az érvelés sem több hamis dichotómia felállításánál. Sem nem szükséges, sem nem elégséges Allende-hívőnek, kommunistának, antikapitalistának, amerika-ellenesnek, Che Guevara-pólós hülyegyereknek lenni ahhoz, hogy az embernek ne vegye be a gyomra a – végső soron egy fasiszta rezsimet relativizáló – bezzegchilézést.
Ez a gondolatmenet egyúttal árulkodó is. Alighanem annak tudható be, hogy ő viszont azonosul a „chicagói fiúkkal”, ezért nem számol azzal az eshetőséggel, hogy létezhet olyan álláspont is, amely Allende és Pinochet rendszerének összehasonlításakor a közjogi berendezkedést, a demokrácia létét vagy nem létét fontosabb szempontnak tartja az ország gazdasági teljesítményénél.

Árulkodóak Tokfalvi azon sorai is, mely szerint az adott helyzetből nem volt „demokratikus, vagy ahogy Magyarországon mondanák, jogállami kiút” miközben alig pár sorral lejjebb ismerteti, hogy Allende népszavazással igyekezett felhatalmazást kapni politikájának folytatására és „nem akarta terrorral bevezetni a szocializmust”. Feltéve, hogy Tokfalvi a népszavazás intézményét nem tartja antidemokratikusnak, arra kell gondolnunk, hogy annak kiút voltát tartja kétségesnek, hisz viszont a felhatalmazás nélküli – akár a többségi akarattal szembe menő – technokrata ügykezelésben.

Figyelembe véve, hogy az Allende vezette, sajátosan fragmentált chilei baloldal megválasztását és a keresztényszocialisták őt hatalomra juttató támogatását magyarázzák azok, a chilei társadalmat feszítő hatalmas társadalmi különbségek, amelyeket a katonai junta intézkedései később megszilárdítottak, feltételezhetjük, hogy az úgy nevezett „chicagói fiúk” – és teljesen mindegy, hogy a felső tízezer külföldön tanult gyermekei, vagy „idegen” tanácsadók voltak – programját bajos lett volna demokratikus keretek között, a hadsereg támogatása és erőszak nélkül megvalósítani. Másképpen a „reformok” nem léteztek volna bevezetésüket kísérő terror nélkül, mivel nem volt meg azok megfelelően széleskörű társadalmi támogatottsága.

Ugyanazt szajkózza, ugyanaz a verkli

Tokfalvi gondolatait nem nevezhetjük kirívónak. Chile Pinochet alatti gazdasági fejlődését és az ahhoz vezető intézkedéseket bevett szokás követendő példaként állítani a magyar társadalom elé. Sajátos körülmény, hogy – a fasiszta rezsimek relativizációjára más tekintetben oly kényes – honi, kulturális értelemben vett baloldalnak az előző ciklus közepéig meghatározó pártjai nem rázták veszettül a vészharangot ha a Pinochet-buzéria került terítékre, hanem az abban megfogalmazott gondolatokat kritikátlanul befogadták. Magyarázhatnánk persze mindezt az úgy nevezett baloldal újra és újra megdöbbentő műveletlenségével vagy ebből is fakadó megszokott következetlenségével, de alighanem többről van szó. A részben kommunista gyökerű hazai baloldal Pinochet és Kádár példája között pattog, mint flipperben a golyó. Egyszerre hisz abban – baloldaliaktól megdöbbentő módon –, hogy kizárólag a jobboldali gazdaság- és társadalompolitika életképes és cselekszik ezzel ellentétesen, amikor saját megválasztása a tét.

A kétféle felfogás közötti ellentétek egyértelműek, ám nem szabad megfelejtkezni a közös pontról sem, amely nem más, mint a – Tölgyessy Péter gondolatait elcsenve – a magyar baloldal oroszos hagyománya, a Nagy Péterre visszavezethető modernizálási kényszer, a haladónak tekintett minták felülről, hatalmi eszközökkel való bevezetésére való hajlandóság és az ezzel párosuló kiválasztottság-tudat, a „csak mi lehetünk hatalmon, mert mi vagyunk az élcsapat, mi vezetjük be a reformokat” attitűd.

Egyfelől meglepő az effajta mélyen antidemokratikus hozzáállás, amelyik a fránya népben a fejlődés gátját látja és a legszívesebben anélkül kormányozna, másfelől ennek az önhitt gondolkodásnak az eredménye, hogy még az állam túlköltekezése mellett is folyamatosan nőttek a társadalmi különbségek. Nem is történhetett másképpen, hiszen ahol az állami redisztribúcióban egészen konkrétan nem hisznek, vagy egyenesen károsnak tartják azt, ott a pénzkiáramlás megtérülését sem a legégetőbb társadalmi problémák mérséklésében, hanem hozott szavazatban mérik. A kiválasztottság-tudat a gyökere annak a felfogásnak is, hogy a választókat nem kell felnőttként kezelni, beavatni a tervezett intézkedésekbe, hanem meg kell vásárolni azok jóindulatát méghozzá választások előtti fedezet nélküli pénzszórással és/vagy betarthatatlan ígéretekkel.

Külön tanulmányt érdemelne, hogyan fordult szembe a magyar baloldali értelmiség és politikai elit azzal a néppel, amelyről azelőtt úgy gondolta, hogy kizárólagosan ő képviselheti és hogyan vált a '80-as években Reagan és Thatcher csodálójává (igaz, ezzel nem volt kizárólag baloldali jelenség). Alighanem a megőrizve meghaladás egy olyan esetével állunk szemben, amelyben az egyenlőség elvével való teljes szembefordulás, az antikapitalista szocializmusról az antiszociális kapitalizmusra váltás keveredik a kormányzáshoz és demokráciához való viszony megtartásával. Csak ez magyarázhatja az olyan felfogást, amely életképtelennek tartja a jóléti piacgazdaságot és az azóta is fennálló skandináv demokráciák helyett a fasiszta Chilét ajánlja követendő mintának. Nehéz Gyurcsány karrierjét, az elkúrást és az őszödi beszédet, a böszmeséget és az egészségügyi reformot másképpen értelmezni, mint a technokrata miniszterelnök és a saját megválasztására kényes alsóbb szintű pártvezetés konfliktusát, másképpen a felülről, társadalmi támogatottság nélkül bevezetett „reformok” pinocheti mintájának és a fogyasztáselvű, fedezet nélküli – tehát hamis – jóléti rendszer kádári mintájának a konfliktusát. A kettő között viszont még véletlenül sem rajzolódott ki egy olyan egalitárius program, amelyik a szűkös erőforrásokat a költségvetési fegyelem megtartása mellett a társadalmi különbségek mérséklésére fordította volna, a dolgozó szegények – akiket középosztálynak is neveznek – fogyasztásának ösztönzése, a jólét illúziójának megteremtése helyett a leszakadókra, munkájukat és/vagy lakhatásukat vesztőkre, vagy úgy általában a létbiztonságra koncentrált volna.

Önveszélyes állapotban önmagamra szavazok

Orbán ellenzékének választania kell, de nem a pinocheti és a kádári minta között. A szocialisták idevágó elképzelései már napvilágra kerültek, ismét egy szavazatokban mérhető megtérülésű osztogató programmal álltak elő, mindent felfűzve arra, hogy mindenáron le kell váltani Orbánt, az majd mindent megold, ha újból ők lesznek hatalmon. Tragikus, hogy a legnagyobb ellenzéki párt ismét a kádári minta mellett tette le a voksát. Ezzel nem csak ahhoz a politikához – annak a politikának egyik eleméhez – tér vissza, amely Orbán elsöprő győzelméhez vezetett, de lényegét tekintve attól sem különbözik, amit Orbán folytatott a hatalomra kerülés érdekében. Megfogalmazódott már az az elvárás is, amely a pinocheti minta követését várja az ellenzéktől – hogy végre, valaki vigye véghez a „reformokat”, csökkentse a szociális kiadásokat, tegye (nyíltan) fizetőssé a felsőoktatást és az egészségügyet, éit. – és eközben az ellenzéken belüli baloldali tábor létén kesereg. Ezzel nem csak ahhoz a politikához – annak a politikának egyik eleméhez – térne vissza, amely Gyurcsány bukásához vezetett, de lényegét tekintve attól a szegényellenes politikától sem különbözik, amit Orbán is folytat. Kevés különbséget találni a közmunkaprogram és az „Út a munkához” program között, de érdemes elgondolkodni a Matolcsy-féle „nemmegszorítások” és a tandíj körüli varázslás tanulságain is. Ugyanakkor épp Chile példája mutatja, hogy a társadalmi különbségeket tovább fokozó vagy azokat kasztrendszerré csontosító politikai programot demokratikus keretek között bajos végigvinni. Igaz, a lehetőség  adott, a kétharmados többség megbontotta a fékek és ellensúlyok rendszerét és a választási szabályokat is olyan értelemben változtatta meg, amelyek a kormányzó erők bebetonozását segítik elő. Kérdés, hogy az ellenzék – nem számolva azzal, hogy nem is akar hatalomra jutni – akar-e élni ezzel a lehetőséggel vagy visszaállítva az Orbán előtti közjogi berendezkedést látna-e neki inkább a pinocheti reformoknak, hogy társadalmi támogatottság hiányában – hiszen az nem csak a hatalomra jutáshoz szükséges, de a tervezett intézkedések sikeréhez is – ismét csúfosan megbukjon utcai zavargások és a választók felől érkező visszacsatolás hatására fellépő lebénultság kíséretében. Esetleg képes egy olyan valóban demokratikus és egalitárius programot kínálni, amelyik vonzó lehet a jobboldaliak keresztény-szocialista mintákat követő, demokratikus elkötelezettségű fele számára, sőt, hosszú távon talán a lecsúszóban lévő vidéki szavazóknak is alternatívát tud kínálni azzal a Jobbikkal szemben, amely nem is tudott volna megerősödni a növekvő társadalmi különbségek nélkül.