Több ponton igazat adok Seres Lászlónak. (Nyers Rezső és a kivégzés lehetősége) Igaza van abban, hogy Nyers Rezső 1957-ben az MSZMP KB tagjaként ötvenhat éve részese volt a szörnyű leszámolásnak. Felszólalt, szavazott. Joggal bírálja Seres azokat, akik ma Nyers érdemeit méltatva hallgatnak akkori szerepéről, vagy elkenik azt.

Igazat adok Seresnek abban is, hogy a Nyers nyugdíjpótlékát megvonó döntés megfelelt egy hatályban levő törvénynek. Annak a törvénynek, amely az orbáni Alaptörvénnyel (az egykori MSZMP-t bűnösnek nyilvánító U cikkelyével) összhangban az előző rendszer egyes tisztségviselői nyugdíjpótlékának megvonásával járul hozzá a pártállami rendszer hivatalos, alkotmányos szintre emelt megbélyegzéséhez, hogy a Fidesz újra politikai karanténba zárhassa legfontosabb ellenfeleit. Azoktól kell e törvény szerint megvonni a nyugdíjpótlékot, akik szerepet játszottak „1945 és 1949 között a demokratikus államberendezkedés felszámolásában, 1956-ban és utána a forradalom leverésében, a megtorlásokban”, illetve 1948 és 1990 között titkosszolgálati tevékenységet folytattak. E törvényről Seres annyit mond, hogy „vitatható, de hatályos”.

Míg az említett részletekben igazat tudok adni Seresnek, a dolog lényegét illetően nem. Az, hogy a törvény hatályos, nem azt jelenti, hogy ami történik, az rendben van, csak azt, hogy nem a törvény alkalmazójának, hanem megalkotójának döntését kell vitatnunk. Elfogadható-e, méltányos-e a rendelkezés, amelynek alapján az 1990-ig kapott kitüntetés kapcsán nyugdíjpótlékot élvező 1127 személy közül most, 2013-ban megvonja azt attól a 142-től, aki vagy mint egykori ügynök, vagy mint az állampárti rendszer egykori tisztségviselője úgymond méltatlan a nyugdíjpótlékra. Egyikük Nyers Rezső.

Szerintem nem elfogadható, nem méltányos. Magyarországon nem egyszerűen békés, de kiegyezéses átmenet volt. Nem „tetszettek forradalmat csinálni”, annyira sem, mint a bársonyos forradalom Csehszlovákiájában vagy a temesvári majd bukaresti megmozdulások Romániájában. Nem, nálunk – a lengyel kerekasztal-tárgyalás példáját követve – hónapokig tartó tárgyalásokon alakították ki a hatalmat átadó kommunisták és a hatalom átvételére készülő demokraták az átmenet pályáját. Ennek a kiegyezéses átmenetnek Lengyelországban tevékeny részese volt nemcsak Wałęsa, Kuroń és Mazowiecki, de a korábban a szükségállapotot bevezető Jaruzelski és Kiszczak tábornokok is, nálunk nemcsak Antall, Tölgyessy és Orbán, de Grósz, Nyers és Pozsgay is. Az ilyen átmenettel a megszűnt diktatúra vezetőinek olyan kezelése van összhangban, mint amilyet a világ más régióiban Spanyolország vagy Dél-Afrika választott: nem alkalmaznak velük szemben semmiféle retorziót, és nem veszik el tőlük azt, amihez korábbi tisztségük betöltőjeként jutottak hozzá. Nem készültek másra 1989-1990-ben az Ellenzéki Kerekasztal vezetői sem. Az akkori Orbán Viktor még határozottan elutasította azt is, amikor az MDF fundamentalista antikommunistái az ötvenes évekbeli megtorlások tetteseinek felelősségre vonását kezdeményezték a Justitia-tervvel, a Zétényi–Takács-törvénnyel, amelyet a Sólyom-féle Alkotmánybíróság egészében és minden részletében megsemmisített. A mai Fidesz ezzel szemben nem mást, mint a Zétényi–Takács-törvény alkotmányellenes sarokkövét, az elévülés újraindítását iktatta Alaptörvényébe, hogy semmiféle alkotmánybíróság ne köthessen bele. A mai Fidesz új Justitia-terve, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának felállítása a történelmi ítéletalkotás államosítását célozza, hogy üzemszerűvé váljon az ellenfél politikai elődeinek megbélyegzése. Ennek a törekvésnek része a kipécézett személyek nyugdíjpótlékának törvényben elrendelt megvonása is. (A nyugdíjpótlék megvonásának lehetőségét is beleírták az Alaptörvénybe, hogy ne nyúlhasson hozzá alkotmánybíróság.)

Menjünk egy lépéssel tovább. A kiegyezéses átmenet kezdetének a szó szoros értelmében az 1987. szeptemberi lakiteleki találkozót, illetve az MSZMP 1988. májusi pártértekezletét érdemes tekintenünk. Annak, hogy az MSZP vezetése akkor elindult a pártállam önfelszámolása felé, mert érzékelte, hogy a rendszer fenntarthatatlanná válik, voltak előzményei. Látva a súlyos működési zavarokat, amelyek 1956-ban már összeomlásba torkolltak, a hatvanas évek második felétől kezdve reformintézkedésekkel próbáltak javítani a tervgazdaság működőképességén, piaci elemeket vittek a rendszerbe, és ugyanakkor lépésről lépésre lazították az ország függőségét a Szovjetuniótól, és nyitottak a nyugati világ felé. Elfogadva ugyan a szovjet világrendszer kereteit, a Kádár-rendszer emlékezetes tabuit, megpróbáltak változtatni a magyarországi viszonyokon, mégpedig nemcsak az életszínvonal átmeneti emelésével, mint egyes időszakokban az NDK, Lengyelország vagy akár a Szovjetunió korabeli vezetői, hanem rendszerbeli változtatásokkal. Mármost azok között, akik ott ültek 1957-ben az MSZP Központi Bizottságában a végzetes szavazásánál, voltak, akik a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években ezt a reformirányt képviselték, mint a leghatározottabban Nyers Rezső, és voltak, akik szemben álltak azzal, és igyekeztek visszájára fordítani. Nyers felismerte, hogy milyen lépésekkel lehet előbbre vinni Magyarországot az akkori feltételek mellett, míg mások szembehelyezkedtek a reformok politikájával. És amikor a hetvenes évek közepén átmenetileg az utóbbiak nyertek teret, Nyers egyfajta vonatkoztatási ponttá vált a reformpolitika, a változások hívei számára. Megtalálta a kapcsolatot a rendszer belső ellenzékével is, és vezető szerepe volt az állampárt átalakulásában, a pártállam önfelszámolásában.

A kérdés az: vajon a demokratikus Magyarországnak csupán mint a diktatúra egykori letéteményeséről kell-e ítélnie mindenkiről, aki az 1989 előtti rendszerben szerepet vállalt, nem törődve azzal, hogy mit tett akkori tisztségében? Vajon, ha valaki az 1945 előtti úri Magyarország bornírtságával szembefordulva kommunista lett, vagy – mint Nyers – szociáldemokrataként a pártegyesülés híveivel tartott, s csak a kommunista rendszerről szerzett gyakorlati tapasztalatok értették meg vele a gyökeres változások szükségességét, egész pályafutását el kell ma utasítani? Biztos, hogy a nyugdíjpótlékok elvonása méltányos igazságtétel, s nem sokkal inkább alantas eszköz Orbánék politikai ellenfeleikkel folytatott harcában? Kár, hogy Seres nem teszi fel magának ezt a kérdést, és megmarad Orbán, Lázár, Rétvári, Gulyás és társaik politikai fegyverként bevetett primitív antikommunizmusánál.