Márciusban kiderült már, hogy a Fidesz valamiért nem szereti az Európai Bizottság néppárti elnökének jelölt luxemburgi Jean-Claude Junckert. A régiós szolidaritás sem dolgozott a mi konzervatívjainkban, úgyhogy a remek képességű lett politikust, Valdis Dombrovskist sem támogatták. Volt egy harmadik reménybeli, a francia Michel Barnier, az ő esélyei voltak a legkisebbek, természetes hát, hogy a Fidesz pont mellette állt ki (mármint saját pártján, az UMP-n kívül).

Az okot az igen éles szemű Eurológus sem értette pontosan. Annyit mindenesetre tudni lehet, hogy Barnier-t Joseph Daul, az Európai Néppárt (EPP) elnöke tolja maga előtt, és Daul attól a pillanattól kezdve, hogy 2007 januárjában megválasztották néppárti frakcióvezetőnek, minden kritikus helyzetben kiállt a Fidesz mellett, még saját pártcsaládjával szemben is, még a legkínosabb ügyekben is. Hogy miért, azt talán ne kérdezzük. A konteómentes magyarázat szerint azért, mert azt EPP frakciójának szüksége volt a Fidesz-KDNP és a szövetsége határon túli képviselők nem kevés szavazatára.,

Aztán csak Juncker maradt, azt lehetett hinni, egyetértés van róla, még Daul is rábólintott. Május elején már látni lehetett: az Európai Néppárt megnyeri az EP-választást, a lisszaboni szerződés alapján nagy a luxemburgi veterán lesz a főnök. Ezt a pillanatot, a nyerésre álló választás előestéjét használta ki arra Orbán Viktor, hogy közölje: szó se lehet Juncker megszavazásáról. Miért?

Ezért: „A luxemburgiak részéről delegált európai uniós biztos Magyarországnak csak ártott az elmúlt időszakban. Miért is kellene nekünk egy Luxemburgból érkező európai biztost támogatnunk ezek után?”

A Magyarországnak csak ártó luxemburgi biztost, aki a jogérvényesülésért, az alapjogok betartásáért és az uniós polgárságért felel, Viviane Redingnek hívják, az ártás meg például az volt, hogy kifogásolta, mikor Orbán Viktor egyik régi jó barátja állatoknak nevezte a romákat. (A jó barát hírlapi válaszát talán nem idézem.) Valamint aggályai voltak a magyar igazságszolgáltatás függetlenségével kapcsolatban.

A Magyarországot, magyarul az Orbán-kormányt érő nyugat-európai kritikákra a Fidesznek bombabiztos, kész magyarázata van. A baloldaliak és liberálisok alapjáratban azért nem szeretik Magyarországot, mert ők komcsik és libsik, tehát mért is szeretnék. Második lépésben azért nem szeretik, mert nem értik, sőt gyűlölik az európai konzervativizmus tartalmi leglényegét, nevezetesen a melegházasság tilalmát, hiszen ők már eltökélték, hogy Európát szodómia általi kihalásra ítélik, miközben ők jól meggazdagodnak munka helyett tőzsdei spekulációból.

Egy kicsit nehezebb megmagyarázni, ha a kritika néppárti, azaz kereszténydemokrata berkekből jön, például Berlin szélességi köréről. De erre is van megoldás, olyan, hogy „csak a vak nem látja”: szemét burzsuj politikusaik nemzeti alapon szolidárisak a német cégekkel, amiket mi a magyar családok javára dögre adóztatunk.

A luxemburgi tőke azonban csak módjával, az ottani gazdaság méretének megfelelő arányban van jelen Magyarországon, tehát ez se jön be. Akkor hát miért gyűlöli az ugyancsak néppárti Reding és  Juncker is a magyarokat? Nyilván mert szemetek, ilyennek születtek, és eleve azért nyalták be magukat az Unió csúcsszervezetébe, hogy kiszúrhassanak velünk, ránk erőltessék azt a büdös évi hatvanezer dollár per fős kereszténydemokrata életformájukat.

Ám tegyék, mondanám én, de nem is vagyok rendes magyar ember.

Elképzelhető, hogy Orbán attól tartott, a kellően ööö meg nem dolgozott luxemburgi exminiszterelnök alatt vége szakadhat a Daul-féle jó világnak. Ezért tizenkilencre lapot húzott: ha meg tudja zsarolni a Néppártot, akkor a következő öt évben nyugodt lehet. Ha nem sikerül, akkor meg átviszi a Fideszt Cameronékhoz, az Európai Konzervatívok és Reformisták

Szövetségébe. (ECR; ide üldözte ki a Néppártból Bokros Lajost és az MDF-et a Fidesz 2009-ben, majd mutogatott, hogy Bokros exnácikkal és homofóbokkal paktál – nem ám úgy, mint a Fidesz.)

Ezzel csak egy gond volna taktikailag: nem száz százalék, hogy befogadják, és ha igen, a védelem akkor is sokkal, de sokkal gyengébb, mint az Európai Néppárt melengető tömegében. Pláne, hogy a szélsőségesek előretörése miatt a Néppárt több konkrét ügyben is kénytelen lesz nagykoalícióra lépni az Európai Szocialistákkal és a liberálisokkal (mint most Juncker megválasztása, a káosz elkerülése érdekében), és pont a Fidesz szavazataira senkinek nem lesz a továbbiakban szüksége.

Juncker rendkívül elegánsan csak annyit mondott, hogy Orbán nem érvel elegánsan, de hát ezt nem tőle tudtuk eddig is. Meg hogy senki előtt nem fog térdre borulni a megválasztásáért. Kérdés, hogy Orbán mikor érti meg, mit mondott ezzel róla Európa következő első embere.

A nettó eredmény láthatóan az, hogy Orbán veszített egy játszmában, de hogy milyenben, azt nem lehet tudni. Itt jön a képbe, hogy még a saját embereinek sincs feltétlenül fogalmuk róla, mit miért csinál, nem hogy a független nyilvánosságnak. Sem a publikus nyilatkozatok, se a kiszivárogtatások nem segítenek. Egyszer ezt mond, máskor az sejtet, harmadszor azt, hogy ő nem sejtetett semmit, és azt se mondta, amit először, és kevesen veszik a fáradságot, hogy emlékezzenek.

Tavaly júniusban például odacsördített Merkelnek: „ha egy Németország vezette Európai Unió és Oroszország közeledéséről az ember olvas, akkor megnézi, hogy a gyerekek megvannak-e az udvaron”. Idén áprilisban viszont, amikor Merkel valamiért éppen szóba állt Orbánnal, „a magyar diplomácia irányvonalának alakítói” rögtön meglátták, hogy itt előbb-utóbb létrejön a „Berlin–Moszkva -tengely”, azaz Orbán a maga szokott zsenialitásával mindenkit megelőzve fölismerte, hogy Putyinnal Jóba' Kell Lenni, pont amikor mindenki rosszba' lett vele, és Merkel ezt a zsenialitást észlelve vár segítséget Orbántól, megbocsátva az összes sértegetést, amiről Orbán, lám, jó előre tudta, hogy meg lesz bocsátva. Zseni, semmi kétség.

Egy hónapja ő volt a Heti Válasz címlapján „Európa erős embere”, aki ma már „megkerülhetetlen” (zseni). A legújabb fideszes-külügyes magyarázat szerint viszont azért zseniális, mert szembement ugyan Európával, de ennek „nem lesznek negatív következményei Magyarországra”. Mihelyt megválasztják Merkelt (azaz tökéletesen megkerülik Orbánt), már „senki sem fog vele” (az odáig vezető vitával) „foglalkozni”. Azaz nyilván azért mert szembemenni Európával, mert ezt is előre tudta.

Az meg például, hogy Orbán Juncker ügyében vabankra játszott, csak az egyik feltevés. Van olyan is, hogy Orbán Merkelnek tett szívességet, aki bármennyire nem szereti Junckert, nem akarta kereken, visszavonhatatlanul kimondani, hogy nem akarja bizottsági elnöknek, ezért tolta maga előtt Orbánt (csak aztán meggondolta magát, benne hagyva a csávában). Meg olyan is, amit fentebb írtam: eszerint Cameron kérte fel a Néppártra sértődött Orbánt azzal, hogy majd befogadja az ECR-be.

Nekem olyan feltevésem is van, hogy elmérte, amit el lehetett mérni: Merkel húzódozásából és Cameron ellenállásából – beleszámítva, hogy a szocialisták úgyis a saját jelöltjüket támogatják  –, azt szűrte le, hogy Junckert úgyse fogják megválasztani, csak ezek a pipogyák halogatják a döntést, ezért hát ha ő dobja be először a radikális Juncker-ellenességet, akkor úgy látszik majd, hogy ő a kezdeményező, lám, hogy megmondta előre, és a többiek csak őt követik.

Meg persze lehet, hogy teljesen, minden taktikától mentesen őszinte volt: meg van győződve, hogy a luxemburgiak mind elvetemült föderalisták és a magyarok ellenségei.

Nem tudjuk.

Egy dolgot lehet biztosan tudni a magyar és az európai politikai élet ismeretében: Orbán zsenialitása csak magyar közegben működik. Csodás antennái vannak a magyar nép lelkéhez, de más népek lelke másmilyen. A magyar politikában ő az egyetlen igazán erős ember, és egész működési módja arra irányul, hogy ne legyenek olyan helyzetek, amikor kompromisszumot kell kötnie; amit csak lehet, erőből vihessen át. Európában viszont sok erős ember van, ütköző érdekek és nézetek, semmit sem lehet erőből átvinni, és az egész a kompromisszumokról szól.

A vabank-elmélet egyik változata egyébként kormányzati forrás szerint Orbán „kedvenc taktikája”: ha Európa erős / megbocsáthatóan krakéler embere „elsőnek mond nemet Junckerre, és olyan tagállamok követik majd, mind Németország, kérhet valamit cserébe”. Itt tehát még csak nem is Merkel kísérleti léggömbje ő, hanem a remek ötlet forrása, és őt követik Merkelék meg sokan mások.

Ilyen taktikáról azonban a valóságból nincs értesülésünk, csak a kormányzati mitológia szerint törünk egy csomó mindenben utat a gyávább uniós tagállamoknak. Orbán kedvenc taktikája – és ebben a kiszivárgott lengyel hangfelvételek is megerősítenek – a külvilág szemében inkább az, ami az egyszeri vadászé volt az érzéki medvével.