Srebrenica húsz év után

Srebrenica húsz év után

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Techet Péter

Hétvégén volt az évfordulója a második világháború utáni Európa talán legsötétebb eseményének. A srebrenicai népirtást azonban nem szabad önmagában nézni, mert az nem arról szól, hogy az egyik nacionalizmusnak igaza lenne a másikkal szemben, hanem az etnikai, nacionalista gondolkodás kudarcáról.

„Ha a foga bent van, vallomást tesz?“ - kérdezi a bíró Ratko Mladićot, a boszniai szerbek egykor nagyhatalmú és félelmetes generálisát. „Igen“ - csámcsogja oda a roskatag, rosszul öltözött katona. Majd egy jó negyed óra eltelik, míg a börtöncellából meghozzák Mladić fogsorát. A tábornok beteszi, a bíró és a tárgyalóteremben ülő vádlott, Radovan Karadzić kissé elfordul. Nem annyira szép látvány az ilyesmi. „Most hogy megjött a foga, vallomást tesz?“ - kérdezi újra a hágai törvényszék bírája, de Mladić oda se figyel rá. Csattogó, rossz fogsorral ordítani kezd, a bíróságot szidalmazza, sátánistának nevezi – hallani, nézni is rossz. Nem morális értelemben, hanem esztétikailag. A bíró nem hallgatja sokáig az őrjöngő tábornokot, az örökkel kivezetteti – Mladić ordít, fogai csattognak. A bíró elmosolyodik a jeleneten. Radovan Karadzić egyenesen, elegánsan ül a vádlottak padján, nyakkendőjét megigazítja, és kissé megvető pillantást vet Mladić felé. Két tömeggyilkos, ha újra találkozik. Avagy a gonoszság banalitása.

1995. július 20-án a belgrádi parlamentben szólásra emelkedett egy ifjú képviselő, a csetnikhagyományt folytató Szerb Radikális Párt politikusa, bizonyos Aleksandar Vučić; „egy megölt szerbért száz muzulmánt ölünk meg“ – mondta nyugodt hangon. Húsz évvel később ő az első szerb miniszterelnök, aki Srebrenicába látogat, és elnézést kér. valamint az első szerb miniszterelnök, akire kőzáport zúdítanak a bosnyák tüntetők. A belgrádi radikális körök, élükön a sírásó államfővel, Tomislav Nikolićcsal, úgy hihetik, nekik lett igazuk, „ezekkel a bosnyákokkal“ tényleg nem érdemes barátkozni. A bosnyákok dühe persze érthető. De ha Srebrenica esetében pontosan tudjuk is, kik a tettesek és kik az áldozatok – a népirtás mégis egy olyan polgárháborúban zajlott, ahol a frontvonalak nem jók és rosszak között húzódtak. Így a múltat sem lehet úgy feldolgozni, hogy a szerbek állnak a rossz oldalra, és mindenki más a jóra.

A jugoszláviai háborúról ítélkező hágai törvényszék a háborút mindenképp etnikai konfliktusként értékeli, minden háborús cselekmény esetében az áldozatokat és a tetteseket azonnal etnikailag csoportosítja. Nincs ez persze a résztvevők ellenére, elvégre szerbek, horvátok, bosnyákok maguk is etnikai alapon határozzák meg a barátot és az ellenséget – de a bíróság ezen séma fenntartásával nem a békét, hanem az etnikai szembenállást merevíti csak meg. Még akkor is, ha nem népeket, nem csoportokat, hanem nagyon szigorúan egyéneket ítélnek meg tetteik miatt. De az ítéletek értelmezése, fogadtatása mindent visszatol az etnikai keretbe: a hírekben már nem ezt vagy azt egyént ítélte el, mentette fel Hága, hanem egy szerbet, horvátot vagy bosnyákot, és így nem esik nehezére a szerbeknek áldozatként érezni magukat, elég csak rámutatniuk a statisztikákra.

Srebrenicát a hágai törvényszék az egyik ítéletében genocídiumnak, azaz népirtásnak minősítette. Az emberiség elleni bűncselekmények között szörnyebb kategória nem létezik. A bíróság döntése értelmében a boszniai szerb vezetés és hadsereg 1995 nyarán egy nép, etnikum teljes vagy részleges kiirtását, elpusztítását kísérelte meg. A jugoszláv háborúban majdnem mindenütt etnikai alapon űzték el, ölték meg, erőszakolták meg az embereket, a hágai törvényszék mégis csak Srebrenica esetében beszélt népirtásról. A boszniai szerbek azzal védekeztek, hogy „csak“ a férfiakat ölték meg, a gyerekeket és nőket. Milyen népirtás az, ahol a nőket élni hagyják? – háborogtak. Hága azonban nem azt állította, hogy Srebrenicaban valamennyi bosnyákot kiirtották volna – de a cél ez volt. Ha ez igaz, akkor a boszniai szerb hadsereg valamennyi cselekedetét népirtásként kéne elítélni, elvégre a boszniai szerbek – de az egész akkori szerb politika – célja az etnikailag megtisztított, csak szerbek lakta Nagy-Szerbia megteremtése volt. Szlavóniától Dubrovnikig. Hercegovinától Srebrenicáig.

A bíróság a döntésével Srebrenicát kiemelte az eseményekből, a második világháború utáni Európa egyetlen népirtásává tette, Szerbia azonban továbbra sem ismeri el, hogy népirtás történt volna – azaz a gyilkosságok módszerességét és célját vitatja –, Moszkva pedig az ENSZ Biztonsági Tanácsában idén még azt is megakadályozta, hogy brit javaslatra az ENSZ is genocídiumként ismerje el Srebrenicát. Nincs tehát konszenzus, Srebrenica nem lett egy új Auschwitz.

De ennek nem csak a szerbek vagy oroszok ellenállása az oka. A kontextus is más. A holokauszt nem németek és zsidók háborúja volt, ahol a zsidók is elkövettek volna háborús cselekményeket. Auschwitz egy tudatos, megtervezett és majdnem sikeresen be is fejezett népirtás szinonimája. Srebrenicában azonban jóval szürkébb a kontextus. A város hosszú ideig biztonságos enklávénak számított, ahonnan az ENSZ felügyelete mellett tudott Naser Orić bosnyák tábornok a környező szerb falvakban portyázni. Teljes szerb falvak kiirtását, foglyok kínzását írják a számlájára, ám ez a történet kevéssé dokumentált. Hága Orićot fel is mentette minden vádpont alól – először még a vádpontok között sem szerepelt a gyilkosság, az etnikai tisztogatás –, és így Tuzlában telepedhetett le nyugodtan. A szerbek azonban Interpol-körözést adtak ki ellene, és idén a svájci hatóságot lekapcsolták Bernben, de egyelőre nem tudni, Svájc kinek adja ki a volt bosnyák tábornokot: az öt hősként ünneplő Boszniának vagy a gyilkossággal vádoló Szerbiának.

A szerb legendárium szerint az 1995-ös srebrenicai vérengzésekkel csupán Orićot akarták megbosszulni, és ennek a tézisnek a nyugati baloldalon is akadnak a mai napig hívei. Srebrenica 1995-re egyre védtelenebb lett, Orić már májusban elhagyta a várost, a holland kéksisakosok pedig komolyabb muníció, pláne nemzetközi segítség és egyértelmű parancs hiányában gyakorlatilag nem csak végignézték, de még segítették is a szerb csapatok bevonulását a kelet-boszniai városba, ahol Mladicék állítólag csak háborús bűnös, bosnyák katonák után kutattak. Ám rövid idő alatt, brutális módon legyilkoltak hét-nyolc ezer embert, és a zavaros összkép ellenére mégis egyedülálló szörnyűséggé teszi Srebrenicát.

A háború egésze nem szólt másról, mint nacionalista őrjöngésről, etnikai tisztogatásokról. A jugoszláv, multikulturális béke, amely nem csak ideológiai, de éppen Boszniában akár családi valóság, mindennap megélt sokszínűség, tolerancia volt, hirtelen széthullt. Olyan légkör alakult ki, ahol Vučić szavai is természetesnek hatottak. Nagyhorvát, nagyszerb álmok csaptak össze – leginkább ott, ahol nem is horvátok, nem is szerbek, hanem bosnyákok éltek, miközben a résztvevők jogos önvédelemről beszéltek. Zágráb a saját területeit védte – és közben százezernyi szerbet űzött el brutálisan az otthonaikból. Belgrád a jugoszláv állam egységét és a szerb kisebbségek jogait védte – és közben függetlenné vált államok területére rontott be, és kezdett etnikai tisztogatásba. Talán a bosnyákok esetében hihető egyedül a védekezés: őket ugyanis tényleg megtámadták, miután kikiáltották függetlenségüket.

Az a próbálkozás, hogy Srebrenicát a szerbek jogos önvédelmeként állítsák be, hamis és hazug, függetlenül attól, hogy a bosnyákok valóban gyilkoltak szerbeket a környéken. Akkor is hamis és hazug, ha a szerbek bűntetteit a nemzetközi közvélemény ma valóban szigorúbban ítéli meg, mint mondjuk a horvátokét, akiknek mai, többé-kevésbé homogén nemzetállama szintén brutális embertelenségek eredménye. Srebrenica borzalmát azonban nem mérsékli, hogy egy bonyolult, véres háború része volt.

De valódi múltfeldolgozás és béke nem lehetséges, ha csak Srebrenicára koncentrálunk. A térség minden országának és minden etnikumának el kell ismernie, hogy emberiség elleni bűnöket követettek el egymás ellen.

Ettől még nagyon-nagyon messze vagyunk. A térség országait mai is meghatározza a nacionalizmus, Bosznia-Hercegovinát pedig egyenesen le is bénítja. A daytoni egyezménnyel létrehozott államban megmerevedtek a háborús etnikai tisztogatások eredményei: Srebrenica ma például a Republika Srpska területén van, elvégre sikerült a szerbeknek elűzniük a muzulmánokat. A daytoni egyezmény azt üzente mindenkinek, hogy a nemzetközi közösség kész elismerni a vérrel megteremtett etnikai arányokat. A világ zokszó nélkül ismerte el Horvátországot is – és semmit nem szólt, amikor Franjo Tudjman csapatai kiűzték az ország majdnem húsz százalékát adó szerbeket. Bosznia-Hercegovinában pedig ott vannak ma a szerbek, horvátok és bosnyákok vezető szerepben, ahol az etnikai tisztogatások megteremtették ezt nekik.

Srebrenicát nem szabad ezért önmagában nézni, annak tényleg csak kődobálás lesz a vége. Srebrenica nem arról szól, hogy az egyik nacionalizmusnak igaza lenne a másikkal szemben – hanem az etnikai, nacionalista gondolkodás kudarcáról.

1918 óta, amikor a nyugati hatalmak Közép- és Délkelet-Európára a birodalmi határok, birodalmi béke szétverésével nemzeti határokat erőltettek, a térség folyamatosan forrong. Titonak sikerült egyedül valamelyest a nacionalizmust időlegesen visszaszorítania, de halála után nem akadt olyan politikus, aki hitelesen és sikeresen képviselte volna a jugoszláv gondolatot. Az eredmény: immáron hét államra szakadt szét Jugoszlávia. Az egykoron nyugaton tisztelt, keleten irigyelt ország helyén egymással marakodó, szegény, jelentéktelen „nemzetállamok“ jöttek létre.

Srebrenica üzenete, hogy a nacionalizmus nem működik a térségben. Nem működött a Szudéta-vidéken, nem működik Erdélyben, Szlovákiában, Ukrajnában vagy Boszniában. Európának is el kell gondolkodnia azon, mit tett és mit tesz ebben a térségben. Az Unió szereti magát békeprojektként ünnepelni – de elfelejti közben, hogy Európában 1945 után is voltak, vannak háborúk. Ezeket nem csak megoldania nem sikerült, de sokszor maga járult hozzá kirobbanásukhoz. Húsz évvel ezelőtt a Balkánon volt képtelen Európa békét teremteni, és a katonai akciókkal addig várt, ameddig minden értelemben már késő volt. Most Ukrajnában és az Európával határos Közel-Keleten és Észak-Afrikában nézik tehetetlenül az európai hatalmak, miként süllyednek el egész népek a vérben.

Srebrenica figyelmezetés a balkáni nacionalizmus és az európai tehetetlenség ellen. Nem elég elítélni Hágában Mladićot és Karadzićot, ha az a szemlélet, amely lehetővé tette ámokfutásukat, ma is meghatározza még a kontinenst.

Hozzászólások