Sajátos népszavazási kultúra bontakozott ki Magyarországon. Amint egyáltalán felmerül egy sikeres referendum lehetősége, mindenható miniszterelnökünk hóna alá csapja a farkát, és menekül árkon-bokron át. Olyan gyáva, hogy le se kell szavazni.

Bátran elfutott, el ő. Tele a pelus, a más napokon olyan bőségesen áradó merészség pedig, amivel a világtörténelem szervókormányát pörgeti, ilyenkor elapad. Hétköznapokon ő maga az egész nemzet, de minimum kétharmad. Viszont ezek az igazi ünnepek: amikor pár százezren nemet mondanak, és akkorát pukkan a hólyag, hogy beleremeg a Kárpát-medence.

Nem először történik így. A vasárnapi boltzár ellen elég volt egyáltalán beadni a népszavazási kezdeményezést. Még összegyűjteni se volt idő az aláírásokat, már szavalta is az egész frakció, hogy meggondolták magukat, szánják-bánják, szavazni okafogyott.

Feladták harc nélkül most is. Épp csak rájuk kellett ijeszteni, semmi nem történt még, csak a lehetőség villant fel, hogy alulmaradnak. Ennyi kell nekik, mint minden bullynak: valaki, aki feláll, és nem hagyja magát.

Pedig ha hinnének abban, amit csinálnak az országgal, akkor nyilván kéznél lennének az érvek. De hát mély kuss volt eddig is. Hallgattak az olimpiát proponáló macherek, a kormánypolitikusok, fejvesztve menekült mindenki már egy hónapja. Nincs ellentámadás, nincs érvelés. Pedig most jöhetne a harc, amit állítólag annyira szeretnek. Végre egy kihívás.

 

Tényleg nemzeti ügy ez? Sorskérdés? Akkor nem lehet nála fontosabb a Fidesz pillanatnyi érdeke, hanem győzelemre kell vinni. Nosza, tessék elmagyarázni, mire is lesz jó az olimpia! Kik fogják auditálni, hogy fel se merülhessen a korrupció vádja? Ajánlhatom a Transparencyt, vagy éppen azért kell őket kitakarítani, mert zavarják a lopást? Mennyi a bevétel, vagy mennyi a maximális veszteség, és kik felelnek, ha nem annyi? Mit rontottak el kábé az összes olimpiával az utóbbi időben, és bezzeg mi hogyan nem fogjuk, továbbá mekkora nézettsége van a szabadfogású kempingbiciklizésnek napjainkban, és abból mennyi profit várható? Nem ördöngösség, plakáthely van, pénz van, semmi akadálya nem lenne, hogy győzzön az igazság. Ha volna.

De nincs. Csak a szégyellős elsompolygás maradt. Ismét.

Magyarország kormánya nem mer a népe szemébe nézni. Alapélményük a szégyen. Szaladnak a mikrofonok, kamerák elől, megfeszülnek, hogy kikerüljenek minden vitát. Vastag a bőrük, de rettegnek a felkérdezéstől, mert tudják, hogy a felkészültségük, az ötleteik, a tetteik, az egész teljesítményük – reménytelenül védhetetlen. Szoronganak és menekülnek előlünk, kiveri őket a hideg veríték, ha álmukban megjelenik egy tízfős civil szervezet, amelyik nem adja fel, és nem lehet őket kirúgni.

És ez jó. Jó látni, ahogy Orbán Viktor egy lehetséges pofon szelétől már felköti a nyuszis papucsot. Tök jól áll neki, talán csak akkor lenne szexisebb, ha felöltene mellé egy szoknyát, felőlem más férfié is lehet. És jó látni, hogy most már nem kell amerikai ejtőernyősökre várnunk a felszabadításért, mint hatvan éve, hanem meg tudjuk oldani házon belül.

Ahogy a megszállást is.

Most bosszút forral – ó, ismerjük már a betegségeit, mint a viszkető tenyerünket. De azt is tudjuk, hogy bosszúállósat is pont addig játszhat, amíg engedjük neki. Nem kell ide forradalom, nem kell ökölbe szorítani a kezeket. Elég, ha kétszázezren felmutatják egy ujjukat.

Az olimpiai pályázat ötlete veszélyesebb akna annál, hogy ennyivel hatástalanítani lehessen. Az ugyanis átment egy egész országnak, hogy észveszejtő összegbe kerülne ez a rongyrázás. Jóval nehezebb innentől bármi nyomort azzal magyarázni, hogy ez egy szegény ország. Van itt pénz, csak éppen kórházra, iskolára, gyógyszerre, metróra nem jut, mert gyeplabdastadionra tartogatjuk. Ha ez így van, akkor egyszerűen ezt az országot rosszul vezetik, és ideje ez ellen tenni.

Amit művelnek, az el lehet utasítani, és meg lehet akadályozni. Ennek nemcsak a népszavazási kezdeményezés lehet eszköze. Át lehet lépni például Kúrián és a nevetséges választási irodán, és gyűjteni aláírást csak úgy, a súlyáért. Azt bármiről lehet: stadionokról, királyi várról, Mészáros Lőrinc pofájáról. Minden működhet, ami erőt mutat: sztrájk, békés engedetlenség, tüntetés, művészet, harsány kiröhögés. Orbán Viktor el fog szaladni, ha elég kitartó az ellenállás. Visszavehetjük az országunkat utcánként, jogszabályonként. Igenis megmondhatjuk, mi legyen Pakson. És mivel a miniszterelnök ennyire gyáva, ehhez nem kell többséget szervezni. Elég hozzá egy látható ellenerő, meg az igazság.

De ha egyszer sok százezernyi különböző rendszerkárosult egymásra talál, akkor lesz vége a dalnak. Amikor tanárok és szülők és diákok, olimpiaellenzők, norvégok, orvosok és betegek és hozzátartozók, megzsarolt vállalkozók és megalázott közmunkások, melegek, dohányosok és környezetvédők észreveszik egymás ügyeit, és összerakják a képet. Hogy nekik nem egyéni problémáik vannak, hanem ez a rendszer menthetetlenül ilyen. Hogy egymillió drukker érzi itt jól magát hétmillió kárára – és még ők is hazudnak maguknak.

Utolsó érve mindig az erő volt, ami mögötte áll. A többség, ami az övé. Nincs többség, nincs erő. Iszkolás van.

Legyőzhető.