Az utolsó „nagy öreg” volt. „Nagy öregek”, akik az ifjú titán, Bari Károly nyomdokain haladtak.

Lakatos Menyhérttel és Péli Tamással együtt ők alkották a nagy triumvirátust. A cigányok elismeréséért küzdők hármasát. Az előhírnökökhöz kapcsolódtak aztán ifjak, bohók, akarnokok és zsenik…

De mindannyian hozzájuk mértük magunkat. Ők voltak az origó.

Most már ő sincs.

Költő volt és szabadító. A kihalás és elmúlás átka alól szabadította fel egy betiltott nép betiltott nyelvét, a cigány nyelvet, a romanit.

A nyolcgyermekes család anya nélkül maradt nyomorából – a nagyváros kemény fizikai munkája emelte proletárrá. S ha többre vágyott, mint bányásznak, vasmunkásnak lenni, hát folytathatta a napi tíz-tizenkét órai munka után az iskolapadban. Mert a cigányokhoz nem jutott el a népi kollégiumok híre. A mi népünk fiataljainak nem álmodtak boldogabb jövőt a szocializmusban sem, mint ahogy nem jutott föld a földosztáskor és minden előrehaladásért, minden előbbre lépésért kínkeservesen meg kellett szolgálni, meg kellett küzdeni.

A nagy egyenlőség mázával és a „nemzetközivé lesz a világ” himnuszával leöntött maszlag alatt nemzedékek görbedtek koporsóba fiatalon, rokkantak meg a nehéz fizikai munkában, így aztán ő a maga 79 évével igazi matuzsálemnek számított a cigányok között.

1971 igazi sorsfordító év volt a hazai cigányság életében.

Nem csupán azért, mert addigra több százezer példányban megjelent az alig 17 éves géniusz, Bari Károly első verses kötete, de ebben az évben jelentek meg Lakatos Menyhért első novellái és Choli első műfordításai is.

A Nagyvilág című irodalmi havilap – ma már kibogozhatatlan okokból - úgy döntött, hogy József Attila, Ady Endre és Petőfi Sándor megszólaltatása cigány nyelven figyelemre méltó kuriózum. S tették mindezt annak ellenére, hogy akadémikus professzorok arról értekeztek, hogy a cigány nyelv olyan szegényes, (szókincsben és nyelvtanában is) hogy alkalmatlan a kommunikációra! És ezt az álláspontot a párt is magáévá tette. Volt olyan iskola, ahol egy forintra büntették a cigány gyermekeket, ha megszólaltak az iskolában cigányul – bár magyarul még nem tudtak…

Nos, ebben a kihalatásra ítélt helyzetben volt elég bátor Choli Daróczi József és a Nagyvilág szerkesztősége – cigányul közölni a magyar irodalom talán legszebb verseit.

„Phuterdjon andej xar inke luludjora,

o plopo zelenjil inke angla kher,

ba dikhes kutka, jivendeskij e luma,

le plajengo shero a jiv sharavel” –

Akad-e művelt, legalább hat osztályt végzett ember az országban, aki ne ismerné fel Petőfi Sándor „Szeptember végén” című versét? Milyen pontos a hexameterek ritmusa, és milyen megejtő a nyelv zenéje!

A műfordításokat magyar nyelvű és cigány nyelvű saját versek váltogatták. És a szerkesztőségek feljárása, versek küldözgetése. És reménykedés. Mindhiába.

Bár esti gimnáziumi osztálytársai rögtön az első publikáció után költővé avatták Cholit, az egyszervolt bátorság vezényszóra elfogyott a szerkesztőségekben.

Még érvényben volt az 1961-es párthatározat, amely szerint a cigányok nem nemzetiség, csupán társadalmi réteg. S ha majd mindenki dolgozni fog, megszűnünk … - legalábbis mint nép, mint nemzetiség, mint cigányok… s leszünk majd szorgos robotosok, a brazil gépsor…ahogyan csúfolkodtak rajtunk…

Choli hídépítő és jövőépítő is volt. Képesítés nélküli tanítóként kezdte a rákospalotai Lila iskolában. Napjait kezdhette a gyerekek összeszedésével, mert a cigány szülők nehezteltek a gyermekeiket semmibe vevő iskolarendszerre, ahonnan egészen korán kibuktak maguk is. Megtapasztalták, hogy az iskolában szerezhető tudás nélkül kellett boldoguljanak, a maguk erejéből, a régi tudásokra alapozva.

Choli cigányul köszönt és folyton azt kérdezgette a szülőktől, te nem szeretnéd, ha a gyereked többre vinné, mint te magad? Lehetne jogosítványa, de ahhoz is kell a nyolc osztály! Ez a két, egymást erősítő apróság, hogy az iskolában, a rendszerbe beépülve cigányul beszélő tanító van, s hogy az ő segítségével elérhető közelségbe kerülhet a gyerekek haladása – tulajdonképpen forradalmasította a helyzetet. A meghirdetett szülői értekezlet olyan jól sikerült, hogy a szülők maguk kérték, legyen rendszeres találkozó! Így alakult meg a „Rom Som – Cigány Vagyok” Klub a Kozák téri Művelődési Házban és röviddel később az első együttes, Rom Som néven.

De Choli költő volt, nem csupán tanító!

A klub műsorfüzeteként már 1973-ban elindította a Rom Som újságot. Ha nem volt kíváncsi rá a nagyvilág, hát megteremtette a saját olvasóközönségét, a saját hallgatóságát!

De nem segített sem a Kommunista Kiáltvány cigány nyelvre fordítása, sem a sok életmód tanács! A Fővárosi Tanács elnökhelyettesének 1977-ben eszébe jutott, hogy az 1974-es Agitprop határozatot végre kell hajtani – a lapot vezényszóra megszüntették. Igaz, előbb dolgozatot írattak a cigány-ügyben tevékenykedőkkel: - Hogy látják, mire lenne szükség a saját területükön? - Kéne színház, anyanyelvű oktatás, lap- és könyvkiadás, kulturális központ, múzeum – sorolta ő és soroltuk mi, mindannyian, ki-ki a maga szakterületén… Meg is kaptuk azonnal!

Az „újbaloldali, cigány nacionalista elhajlók” – bélyeget és persze a szilenciumot.

És bár antológiát és a nyári táborok gyermekeinek tudását gyarapító segédanyagot szerkesztett, nyelvkönyvet írt – saját kötete csak a rendszerváltást követően 1990-ben jelenhetett meg: „Isten homorú arcán / Pel devlesko bango muj”címmel, az Orpheusz Kiadónál.

Choli a szilencium alatt, a tehetségét semmibe vevő közömbösség és elnyomás alatt roppant meg először. Nem értette, hogy miért van Lakatos Menyhért – tulajdonképpen romantikus - világlátásának akkora sikere, miközben a számkivetettség mindennapi tapasztalatunk.

Tudta, tisztában volt vele, hogy az általa megteremtett cigány nyelvű költészet évtizedekre és nemzedékekre meghatározó, munkásságának elismerése, megbecsülése mégis késlekedett.

Azt hitte, amikor végre 1986-ban megengedték a hivatalosak, hogy cigány szervezetet alapítsunk, hogy most majd megváltozik minden. Elvállalta a Hazafias Népfront teremtette kirakatszervezet, az Országos Cigány Tanács vezetését. Újra csalódnia kellett.

Másodszor fia, Daróczi Dávid öngyilkos halála miatt roppant meg. Nem is épült fel belőle soha.

Tanított még, szenvedélyesen. A Kalyi Jag iskolában és a Jezsuita Roma Szakkollégiumban, a Zsámbéki Eszterházy Tanítóképző Főiskolán. Onnan ment nyugdíjba. S bár mindig várta, hogy helyére kerüljön, igazán csak akkor volt otthon, ha tanítványai figyelme kísérte gondolatait.

Sokan gyászoljuk Choli Daróczi Józsefet, és ránk maradt, hogy örökségét méltóképpen őrizzük, s továbbadjuk a romani shib és kultúra szeretetét.

A szerző újságíró-szerkesztő, etnológus, az elhunyt unokatestvére