Cseresnyési László nyelvészprofesszor azt mondja, írásom evvel indít: „Magyarok nincsenek”. Mint újságba író ember, tudhatná, hogy ez a szerkesztőség által kiemelt, ún. „lead”, amely ez esetben abból a metaforikus állításomból származik, hogy ha a nemzeti kultúra meghatározó elemei hiányoznak a nemzeti emlékezetből, akkor „magyarok sincsenek”. A többi állítása is ugyanennyire megalapozatlan, és ugyanabból az okból.

Nagyrabecsült bírálóm nem veszi tekintetbe, hogy – mint a legtöbb irodalmi szöveg – a tárcám már csak a tömörség kedvéért is metaforákat, hiperbolákat (túlzásokat), alluzív (célzásos) stílust alkalmaz, amelyet a szövegolvasásban gyakorlott személy az olvasás aktusának elkövetésekor minden további nélkül, természetesen megért.

Tisztelt bírálóm szó szerint vesz mindent (a szünekdokhét is), ahogy az angol mondja, ő „literal-minded”. Hogy ezt a „szószerintiséget” csak negélyezi vagy komolyan gondolja, nem tudom.

Ő olyan, mint Karinthy hőse, az EASÉSZ – az Ember, Akinek Semmi Érzéke a Szimbólumokhoz –, és ennek az attitűdnek a jegyében kritizál.

Az EASÉSZ így jár el:

„Amikor Petőfi (Petrovics) úr azt írja: »Talpra magyar, hí a haza«, figyelmen kívül hagyja, hogy a forradalmiságot nemcsak álló helyzetben (talpra ugrással) lehet vagy kell gyakorolni, hiszen valószínűleg ő is asztalánál ülve szerezte költeményét. Mi több, Széchenyi István gróf, Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós báró is kétségtelenül ülő helyzetben állították össze azokat a műveiket, amelyek Petőfi (Petrovics, esetleg Petrović, netán Petrovič) úr forradalmi álláspontját ihlették. Amikor a szerző föltételezi, hogy »hí [bennünket] a haza«, akkor egyrészt elfeledkezik róla, hogy a »magyarok« és a »haza« kifejezés nagyjából ugyanazt jelenti (kicsoda hí kicsodát?), másrészt pedig nem győződött meg róla kellő gondossággal, hogy a »haza« egésze hí-e, vagy csak egy része. Tehát verse első sorának így kellene hangzania: »Talpra, illetve: ülepre, magyar; hí a közvéleménynek közelebbről nem meghatározott része«. Alaposabb (ülepesebb) munkával maga is rájöhetett volna a helyes megoldásra.”

Az EASÉSZ így folytatja:

„Ady Endre bizonyos mértékig elhíresült verscíme, illetve verssora szerint »Rohanunk a forradalomba«. A verset Ady szerkesztő úr Garami Ernőnek ajánlja, aki mérsékelt, reformista politikus: ez is mutatja, mennyire vehetjük komolyan Ady úr állítását. (Az utókor tudja, hogy csak hat évvel később következett be a forradalom, amihez világháborús vereség is kellett.) Ha körültekintően, a valóságnak megfelelően fogalmaznánk át Ady szerkesztő úr kijelentését, akkor így hangzanék: »A belvárosi-lipótvárosi értelmiség forradalmiaskodó, tüntikéző töredéke rohanna a forradalomba, bár inkább csak andalog, vánszorog, sőt: ácsorog«. Ugyanakkor ez költőibb is így, a pontosság mindig használ a lírának.”

Köszönöm a tanár úrnak, hogy foglalkozott szerény munkámmal.