Labirintuson át

A sokszintű, rendkívül bonyolult belga közigazgatási struktúrát eddig is joggal gúnyolták mini Európai Uniónak, most azonban az ország társadalma a megosztottságában is remekül tükrözi az integráció egészének állapotát. A belga politika sajátossága, hogy a pártok jellemzően vagy kizárólag a francia, vagy csak a flamand ajkú országrészben működnek, így gyakorlatilag két különálló választásból tevődik össze a parlamenti voksolás. Elio Di Rupo, Belgium első nyíltan meleg miniszterelnöke az európai parlamentivel együtt tartott általános és helyhatósági választást követően már a nem hivatalos eredmények fényében benyújtotta kormánya lemondását a tavaly trónra lépett Fülöp királynak.

Bár a kormánykoalíciót vezető szocialisták a vártnál jóval kevésbé szerepeltek le – támogatottságuk összességében alig csökkent – Flandriában, az ország tehetősebb északi részében a flamand nacionalista Új Flamand Szövetség (N-VA) eddig páratlan támogatást szerzett. Di Rupo szocialistái a francia ajkú Vallóniában a szavazatok 30 százalékát zsebelték be, miközben az N-VA Flandriában 32 százalékot szerzett, ezáltal a legnagyobb parlamenti erővé vált. Már 2010-ben is az északi nacionalisták söpörték be a legtöbb szavazatot, akkor azonban még csak egy hajszállal nyertek, a flamand voksok 27 százalékát magukénak tudva. Négy éve a regionalista–függetlenségpárti előretörés másfél évre megbénította az országot: ennyi időbe telt, amíg megalakult az új kormány, végül az N-VA megkerülésével, szocialista vezetéssel. A belgák egyelőre csak reménykedhetnek, hogy ezúttal nem tör újabb tehetetlenkedési rekordra a politikai elit, ismét nemzetközi nevetség tárgyává téve az országot.

Nem elég a nyelvi megosztottság, a kormányalakítást a belga választási rendszer is nehezíti. A voksolás tisztán arányos, listás rendszerben történik, vagyis a rendkívül megosztott szavazatok – az N-VA flandriai 32 százaléka országosan például csak 20 százalékot jelent – sok párt részvételét feltételező koalíciós kényszert eredményeznek a parlamenti többség megszerzéséhez. A most leköszönő kormány hat pártot fogott össze, és jó eséllyel legalább ennyire széles együttműködésre lesz szükség ezúttal is. Bár törvényi előírás nincs arra, hogy a flamand és a vallon képviselők többségének támogatását is bírnia kellene a kabinetnek, a szokásjog alapján ez legalábbis kívánatos. Amikor beiktatásakor Di Rupo kormányát csak a flamand képviselők kisebbsége támogatta, Herman Van Rompuy – az Európai Tanács elnöke, korábbi belga miniszterelnök – egészen odáig ment, hogy az ország létét veszélyeztetőnek minősítette egy ilyen vezetés megalakulását.

Az ország létének veszélyeztetését a most győztes N-VA politikusai – élükön Bart De Wever antwerpeni polgármesterrel – viszont korántsem gondolják akkora problémának. Hosszú távú céljuk egyértelműen Flandria függetlenségének kivívása, még akkor is, ha középtávon „mindössze” konföderatív berendezkedésre törekszenek, elsősorban a fiskális különállást erősítve. A flamandok jelentős része szerint ugyanis a szegényebb területek francia ajkú lakói az ő adóeuróikból élnek pazarló módon. A narratíva az EP-választás kapcsán is ismerős lehet, nem véletlen, hogy a flamand nacionalisták az Európai Parlamentben is a kritikus megközelítést képviselik. A Magyarországhoz hasonlóan 21 képviselői hellyel rendelkező, 11 milliós Belgium választói – kötelező voksolás és 90 százalékos részvétel mellett – a 2009-es egy helyett május 25-én négy helyhez juttatták az egyre inkább euroszkeptikussá váló legnagyobb belga pártot.

Egyetlen EP-képviselője idáig a főként regionalista pártokat tömörítő, a Zöldekkel közös frakciót alakító Európai Szabad Szövetséghez tartozott, ám az N-VA a zöldekre jellemző reformista-eurokritikus gondolkodást azóta „kinőtte”, mára jóval szkeptikusabb irányvonalat képvisel. Valószínűnek tűnik, hogy az új parlamentben David Cameron brit miniszterelnök hívására az Európai Konzervatívok és Reformerek csoportjához csatlakozik a négy képviselő. Cameron brit konzervatívjain kívül olyan meglehetősen euroszkeptikus pártok tömörülnek a csoportban, mint például a lengyel jobboldali konzervatív Jog és Igazságosság.

Bár az Európa-szerte erősödő szélsőségesekhez képest nyilvánvalóan visszafogottabb, puha euroszkepticizmust képvisel az N-VA – az EU-ból kilépéssel szemben mindössze annak mélyreható reformját sürgetve –, előretörése és nacionalista retorikája mégis illeszkedik az európai trendhez. Ám a szélsőségesekkel ellentétben e pártnak otthon a kormányra kerülésre is jó esélye van: Fülöp király már meg is bízta De Wevert a koalíciós tárgyalások megkezdésével. 2010-ben ugyanez volt a menetrend, ám a francia ajkú pártok képviselői akkor nem voltak hajlandók közösködni a régiók közötti pénzügyi feszültséget központba helyező tömörüléssel, így kerültek végül pozícióba a vallon szocialisták.

Ezúttal azonban nemcsak az Új Flamand Szövetség győzelme volt jóval jelentősebb, de a vezetője is kompromisszumkészebbnek tűnik. Négy éve nem tudott élni a lehetőséggel, az újabb bukás pedig komolytalanná tehetné a pártot választói szemében, így most nagy a nyomás, hogy bizonyítsa, kormányozni képes erőnek számít. Jól jelzi mindezt, hogy a pártelnök már a győzelmi beszédében sietett leszögezni: a reális lehetőségekhez mérten kell országos egyezségre törekedni. Kijelentette: jobbközép gazdaságpolitikai csomag elfogadásáért cserébe lemondana az ország azonnali decentralizálásáról. Pártjának azonban még így is nehéz lesz vallon támogatást találnia, ha pedig ez végül nem sikerül, a második körben ismét az a jó flamand kapcsolatokkal rendelkező Di Rupo kaphatja meg a lehetőséget, aki egyébként viszonylag könnyű szívvel nyújtotta be lemondását – a pletykák szerint ugyanis a legrosszabb esetben is uniós biztosi poszttal vigasztalódhat.

Bár a sajátos belga rendszerből fakadó kompromisszumkényszer könnyen megbéníthatja Belgiumot, az egység biztosítéka is lehet. Az országnak nem a flamand nacionalista pártra szavazó négyötöde most legalábbis ebben reménykedik. A magát „eurorealistának” tartó N-VA előretörésének pozitív hozadéka a Flamand Érdek nevű szélsőjobboldali formáció látványos összeomlása, így az ismét fenyegető belpolitikai huzavona ellenére Belgium európai összehasonlításban még mindig inkább mérsékelten szavazott.

CSICSAI MÁTÉ / BRÜSSZEL